Emlékszem, mikor a legrégebbi (mondhatnám legtartósabb:)) barátnőm, aki nálam négy évvel hamarabb lett anyuka, arról beszélt, hogy szüksége van egy meleg nadrágra, mert a fél életét a játszótéren tölti. Ezt akkor nagyon borzasztónak éreztem, hogy majd én is a fél életemet játszótereken fogom tölteni. Mostanra pedig a fél életemet játszótéren töltöm és megállapíthatom, hogy egyáltalán nem borzalmas, sőt - általában - még szeretem is...
Nem volt ez persze szerelem első látásra, főleg mert az a bizonyos régi lakásunk kicsit messze esett a környék egyetlen játszóterétől, így igazán csak babakocsival volt értelme elindulni. Dorka, téli gyerekként, mászós korszakát ősztől tavaszig többnyire négy fal között, vagy babakocsiban a friss levegőn töltötte.
Tavasszal megtanult járni, de akkor is inkább a társasház kertjébe jártunk le játszani. Nyáron meg nyaraltunk erre-arra, így az igazi játszóteres időszak csak Dorka másfél éves kora után kezdődött.
Eleinte, egy másfél-két-három éves gyereknek szinte folyamatosan a nyomában kell lenni a játszón, így ha volt is ismerős anyuka, csak kutyafuttában lehetett beszélgetni, vagy ha véletlenül volt két üres hinta és mindkét gyerek akart hintázni... Meg persze monotón és fárasztó is volt sokszor a gyermek húszszori csúszdára felmászását és lecsúszását végigasszisztálni, órákon át formákat gyártani homokból... és közben megmenteni a balesetektől és játszótéri konfliktusokat kezelni különböző habitusú gyerekekkel és szülőkkel.
Aztán jött a nagy változás az életünkben, ezzel együtt pedig a lakópark, ahol belső játszótér és közösség van. Persze az integrálódás nem ment villámgyorsan, meg rengeteg nevet kellett memorizálni, de mire Dorka ovis lett, már barátságok szövődtek a leendő ovistársak között és persze az anyukák között is, amik természetesen az előbbiekkel ritkán voltak átfedésben:))
Ovi után tavasztól őszig játszótér volt a program, mentek a nagy bandázások, összeveszések és kibékülések, örök barátságok és azok megszakadása, több órás belefeledkezés egymásba és a közös játékba, szerelem, kiközösítés, minden ami kell. Szülőként ez izgalmas és néha fájdalmas volt, de unalmas csak a legritkább esetben. Szinte minden alkalommal akad olyan anyuka vagy apuka, akivel lehet beszélgetni. Persze, amit a gyerekek kicsiben, azt a felnőttek sokszor előadják nagyban, de hát ugye ilyen egy közösség.
Mindenesetre a játszóterezés, ahogy Dorka növekedett, egyre pihentetőbb volt, mert nem kellett utána szaladgálni, lehetett üldögélni és dumálni, receptet cserélni és pletykálni, a gyerekek csak sebeiket megmutatni, bánatukat elsírni jártak a szüleikhez, miközben egyre gyakrabban eltávolodtak a játszótérről, nyomatékosítva a közös bandázást. Rám már csak akkor volt szükség, ha a banda valamilyen oknál fogva távol maradt, ekkor beálltam homokozni, vagy amit kellett, de a lelkesedésem és a kreativitásom sose vehette fel a versenyt egy óvodáséval.
Mentünk persze néha másik játszóterekre, bölcsi után a bölcsis játszóra, nagy melegben az árnyékosra, még a játszótéri szülinapi zsúr fogalmával is megismerkedtünk.
Aztán megszületett Barni, aki nem másfél évesen, hanem két hetesen járt először a játszón:)) És onnantól rengeteg időt töltött ott, anyukájára kötözve, majd kúszva - nagyon durván nézett ki utána - és most már mászva. Úgy 11 hónapos korától már saját jogon is jár játszótérre, mert sokkal jobban alszik utána:)) és mert szereti. Főleg a hintát,
de szereti a forgót, néha a homokozót, és a derekam legnagyobb bánatára a háromkerekű biciklit is...
És a játszóterezés most újra a gyermek nyomában loholásról, formák gyártásáról, veszélyhelyzetek elhárításáról és kiskorúak konfliktusainak kezelésére tett kísérletekről szól, szó sincs holmi ücsörgésről meg dumálásról.
Tanulság? amikor az embernek többedik gyermeke születik, akkor mindig újra kihúzza a "vissza a startvonalra" kártyát:))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése