A szerelmi ügyek

már óvodáskorban is nagyon bonyolultak. Remélem Dorka nem fog haragudni, majd ha egyszer olvassa.

Az úgy volt, hogy kiscsoportban lett először szerelmes, az érzelmét D is viszonozta, és a dolog annyira komoly volt, hogy D beleszólhatott abba, hogy Dorka milyen pólót vesz fel tornaórára:)) Aztán Dorka panaszolta, hogy D fellökte, meg csúnyán viselkedett vele, úgyhogy már nem a szerelme. Volt kis bizonytalankodás, hogy B vagy M legyen az új szerelme, végül M nyert, a dolog itt is kölcsönös és meglepően tartós volt, egészen addig, amíg M el nem költözött. Hogy a dolog izgalmasabb legyen, M legjobb barátja, A, Dorka legjobb barátnőjét, B-t választotta szerelmének. Mivel mindannyian itt laknak, néha bepillantást nyerhettünk a szerelmek alakulásába. Például, mikor feltűnt nekem, hogy M sok időt tölt Dorka "vetélytársával" - szerencsére Dorkát nem izgatta fel a dolog -, aztán M anyukája megnyugtatott, hogy még mindig Dorka M szerelme és ő lesz a felesége is:))

Dorka egyszer azt mesélte este, hogy M megcsókolta őt egyszer, A viszont B-t megcsókolta négyszer. Kérdeztem, hogy miért, mire kiderült, hogy B nem tud olyan gyorsan futni, mint Dorka, ezért őt A négyszer is el tudta kapni:)) Úgy tűnt, a lányok megvannak csókolózás nélkül, plátói vonalon...

Aztán közeledett a nagycsoport vége, amikor M költözött és esténként néha Dorka elpityeregte magát, hogy neki mennyire fog hiányozni M... Én ezt megírtam M anyukájának, aki szintén elpityeregte magát, M meg az oviban pityergett, amikor a ballagási dalokat tanulták... M elment, de nemrég Dorka levelet kapott tőle, hogy hiányzik neki:)) Sajnos Dorka hajlamos teljesen lezárni dolgokat, amiknek vége, így amikor egyszer véletlenül összefutott M-mel, nem állt vele szóba, és a levélre sem akar válaszolni... Most, ha minden igaz, fognak találkozni egy zsúron, Dorka várja már, izgul is, remélem szóba állnak majd egymással...

Közben kiderült, hogy a zsúr szervezője meghívta Dorka barátnőjét, B-t, mert A még mindig szerelmes belé és meg szeretné csókolni. Aztán Dorka másik barátnője elmesélte, hogy Dorka osztálytársa megsúgta neki, hogy szerelmes egy lányba az osztályban és meg akarja csókolni... Huu, gondoltam magamban és ezt gondolhatta Dorka is, mert tegnap közölte, milyen szerencse, hogy belé nem szerelmes senki...

Végre megvan a válasz

arra a kérdésre, hogy mit is kezdjen magával egy 13 hónapos, ha már felküzdötte magát a kanapéra:))

Ilyesmiket talált ki (eddig): üldögél és élvezi, hogy hátradől a háttámlára, üldögél és csillogó szemmel várja, hogy mi következik - itt tehát ki kell találnom valami nevetettőt -, üldögél és dugdossa a lábát az orrom alá, hátha megpuszilom vagy megcsikizem, üldögél és ledobálja a párnákat, fejére húzza a párnákat, az én fejemre rakja a párnákat, megcsikizem és beledől a párnákba, ledobál minden mást is a kanapéról, mutogat, hogy miket adogassak oda neki a kanapéra a földről, kiül a kanapé szélére és hátradől, biztos lévén benne, hogy elkapom, folytatja a földön megkezdett formabedobálást a kanapén, letolat vagy leveti magát a kanapéról, megpróbál visszajutni, ha nem sikerül, akkor visít, körülnéz, mi van a kanapé mögött, és hát, sajnos megtalálja a számítógépet, meg az egyéb, eddig megközelíthetetlen fontosdolgokat az íróasztalon és onnantól... hát, fogalmazzunk úgy, hogy nehéz lebeszélni arról, hogy feljusson az íróasztalra... ööö, lehet, hogy hamarost költözik a kanapé?

Küzdőszellem

Azt már egy ideje sejtjük, hogy ha Barni akar valamit, azt nagyon akarja. Nem lehet őt csak úgy lebeszélni dolgokról... Vajon kire hasonlít?... Mindenesetre tegnap felrakott valamit a székre, ami a túloldalon leesett, és ő úgy gondolta, a széken átmászva megy érte. Talán ő maga is meglepődött, hogy fel tudta húzni magát a székre. Ezen felbuzdulva délután már a kanapénál próbálkozott, de ott ugye nincs mibe kapaszkodni... Nagyon reménytelennek tűnt, de ő nem adta fel. Amikor nagyon megsajnáltam, besegítettem, és éreztem, hogy itt már nem sok hiányzik... Ő is érezhette, mert tovább próbálkozott, míg végül sikerrel is járt. Nagy volt az öröm, aztán meg az elgondolkodás, hogy mire is jó, hogy fenn van a kanapén. Gondolta, majd üldögél ő is, mint mi szoktunk, így aztán üldögélt, de mindig rossz helyen, nagyon a szélén, meg amúgy se nagyon szokott üldögélni, aztán elfeküdt a párnákon... és egyszercsak rájött, hogy innen továbbvezet az út az íróasztalra, a számítógéphez. Onnan gyorsan leszedtem, most reménykedek, hogy elfelejti a dolgot:))

Jól elfáradt a próbálkozásban, fáradtan pedig nem tud felmászni, így tegnap befejezte, gondolom, ma meg majd újult erővel folytatja...

Fárasztó hétvége

Legalábbis most, a hétfő közepén így érzem... Meg Barnus is, mert 11kor elaludt a babakocsiban, most meg már az ágyunkon van, még mindig alszik, ebédet kihagyta:)) Gondolom majd pótolja...

 

A fárasztó hétvége már pénteken kezdődött, amikoris fontosdolgot intéztünk Gáborral, majd korán mentünk Dorkáért, aminek se ő, se a tanítónéni nem örült annyira, elmentünk Dorka ruhatárát téliesíteni, de csak félig sikerült, majd még bandáztunk is a kertben.

Szombaton voltunk a Normafán, nagyon jól sikerült, Dorka fára mászott, Barni pedig a földön - de azt nem fotóztuk le, mert már megszoktuk...

 

Barnus apukája hátán is jól érezte magát, de legjobban, természetesen, egy kölcsönkapott motoron:

Jó sokan voltak, sok vicces kutyát láttunk, és - amint az a fentiekből kiderül - telefonjainkkal sok fotót készítettünk:)) Aztán rétest vettünk, nagyiéknál ebédeltünk, bicikliversenyre mentünk, Dorkát a nagyszülei kényeztető karjaiban hagyva hazajöttünk. Vasárnap érte mentünk, aztán Nagykovácsiba, háznézés, ebéd, értetlenkedés a családom ügyein, de legalább azzal a jó érzéssel vegyítve, hogy ugyanazokon a dolgokon akadunk fenn és értetlenkedünk, majd újabb vásárlási akció, este 6kor haza, még egy kis bandázás, későn feljövés, vacsi, hajmosások, esti szertartások és ágyba fektetések... Mondanom se kell, mindketten hamar elaludtak.

 

Barnus meg nemrég, 2 óra előtt valamivel felébredt, most ebédet pótol (rántott ponty, rizs, sült répa, sült cékla, sütőtök a menü - jól csúszik), délutáni alvás persze kilőve, megyünk táncra, tiszta kész lesz estére... Szegény gyerek, még aludni sincs ideje...:))

Barni, anya és a jóga

Én nagyon szeretek jógázni, és minden bizonnyal jó ott a stúdióban a csi, mert a gyerekeim is szeretnek ott lenni. Tavaly nyáron, mikor kismama jógára jártam, és már nem volt ovi, Dorka néha velem tartott, hozott valami játszanivalót, ismerkedett is, és egész jól elfoglalta magát. Utána általában a főzelékfalóban ebédeltünk, én addigra már olyan éhes voltam - meg szerintem a cukrom is leesett -, hogy remegett a kezem, miközben Dorkának felvágtam a rántott husit. Nagyon hülye érzés volt... Dorka azóta is emlegeti néha, hogy jönne velem, de ő nem olyan ráérős mostanában, mint az anyukája:))

Barni hét hetesen volt először, az első alkalommal elég sokat sírt és szopizott, de aztán javult a helyzet, volt olyan alkalom is, amikor végig tudtam csinálni az egész órát, a relaxot is beleértve... Ahogy nagyobb lett, előnyben részesítettem a nélküle jógázást, egyszer félve elvittem, már kúszott, hogy úgyse hagy majd semmit, jó sokan is voltunk - és persze remekül elvolt, ismerkedett, átmászott a kutyapózos nénik alatt, lábakat csiklandozott és jógaeszközöket rámolt. Aztán megint kimaradt egy kis idő, de a héten a fő segítségem, nagyi nyaral, így megint együtt mentünk: ma is nagyon jó volt, volt egy kislány, aki korban és méretében is pont fele akkora volt, mint Barni, mutogatta is Barni, hogy baba baba, de szerencsére csak kétszer próbálta komolyabban (= hajhúzva és szemkinyomva)megismerni. Olyankor, ha épp össze volt kötve hevederrel a két lábam, Móni mentette meg Julikát. Mónit amúgy is nagyon kedveli Barni, sok időt töltött már el a kezében, amíg én a pózokkal küzdöttem.

Mai program: labdázás, anya lábának csiklandozása, anyán és más kedves néniken mászókázás, Juli játékainak megszerzése, hevederes kosár kirámolása (ezt ketten csinálták nagy egyetértésben), dumálgatás, Mónival flörtölés, szökési kísérletek, mécsesdobálás, mécseskostólgatás, Buddha szobor megkaparintására tett kísérletek, időnként pedig szeretet-tankolás anyánál.

A relaxációt persze azért nem vállaltam be, de így is nagyon jó volt Barnival jógázni:))

Tárgymánia

Azt hiszem, ez a jelenség minden kisgyermekes előtt ismert: a gyerek kiválaszt magának valamilyen tárgyat, és ahhoz tűzön-vizen át ragaszkodik egy darabig. Ismerek olyan kisfiút, aki egy időben pet-palackkal aludt, barátnőm kislánya pedig elemlámpát használ alvókának.

Lássuk csak, Dorka ragaszkodásának első tárgya a malac volt. Kicsit később jöttek a műanyag kanalak és villák. Akkoriban nem nagyon volt szabad keze:

Bár itt csak a sárga kiskanál apró részlete látszik. A bölcsiben az elején egy zöld villa volt a sláger, az is egész nap a kezében volt, és ha megkérdeztük tőle, mi volt a bölcsiben, hetekig azt válaszolta, hogy zöld villa...

Egyszer szomszédoltunk az alattunk lakó három fiúknál, és szereztünk egy műanyag csavarhúzó-tartozékot. Igazán izgalmas darab:

 

Annyira megszerettük, hogy - bánom bűneim - nem adtuk vissza, költözött velünk, és nem is olyan régen még linzer-lyukasztásra használtuk, de most már nem találom. És további mindenféle apróságok voltak társaink rövidebb-hosszabb ideig, Dorka szereti a mütyüröket. Oviban aztán jött a mogyorókorszak. Előtte is gyűjtögettünk terméseket alkalomadtán, de az ovi kertjében levő mogyoróbokor új dimenziót adott a gyűjtögetés fogalmának... Vödrök és dobozok teltek meg vele, míg aztán az erkélyre száműztem a nagy létszámú kavicsgyűjteménnyel együtt... Már kiváncsian várom, mi lesz a következő sláger... Mogyoró szerencsére a suliban is van:))

 

Barnus alvóka terén kicsit lazább, van kedvenc, a kék kutya, de könnyebben pótolható.

 

A kanalakat Barni is nagyon szereti, bár ő a műanyaghoz nem ragaszkodik. Nagy sláger a labda, mindenféle méret jó, fő a változatosság. Mostani nagy kedvenc a bőrcipőcskéje, ami gyakrabban van a kezében, mint a lábán:))

A lábán utálja, mert nem tudja levenni, akárhogy rángatja. Persze, ha kézben viszi a cipőt, akkor a kő kidörzsöli a lábát, se sebaj: tud úgy is mászni, hogy a lábfeje nem ér le, csak a térde...
És ez még messze nem a történet vége, az igazi tágymánia Barninál még csak most kezdődik:))

 

Mivel üti el az időt egy hatéves?

Na ez az, amiről egyre kevesebb információval rendelkezem:))

Mert vagy intézményben van, vagy lent bandázik, vagy bezárkózik a szobájába, és én csak a maradék időben látom. Abban biztos vagyok, hogy sokszor feldolgoz játék közben. Emlékszem, kétéves kora körül, miután elkezdte a bölcsit, állandóan azt játszottuk, hogy én vagyok a bölcsisnéni, ő az anyuka és hozza a gyerekét (játékbabát) bölcsibe, elköszön, megígéri, hogy délután érte jön, majd elmegy, gyorsan délután lesz és érte jön, én elmesélem mi volt a bölcsiben, aztán hazamennek. És ezt egymás után rengetegszer. Akkoriban pszichológushoz jártam, meséltem is neki, hogy milyen fura ez, hogy a kétéves gyermekemnek valami fáj és tudja, hogy mi a gyógyír rá, és játékon keresztül feldolgozza, segít magán... Én meg 30 éves fejjel nem tudom, mi a bajom, mi fáj és hogyan segíthetnék magamon..

A feldolgozás a mai napig megmaradt, bár most már nem kellek hozzá, így csak elcsípett részletekből rakom össze. Amikor Visegrádon volt nagyszülőkkel és kompoztak, utána a játszótéri forgó lett a komp, arra szállt fel a motorral és mentek - mert Barni is a forgón feküdt - Nagymarosra. Amikor olimpia volt, akkor olimpiásat játszottak, bár abban volt némi vita a barátnőivel, hogy azt hogyan is kell. Régen az elhagyástól, mostanában a tűztől való félelmét is állandóan beleszövi valamilyen játékba. Innen is látszik, egy ekkora gyereknek még bőven játszania kell. Nem házit írni...

Miket játszik még: ha lent vagyunk, a barátnőivel fára másznak, fiúk elől bújkálnak, cigánykerekezni és kézenállni tanulnak, különböző állatokkal különböző dolgokat eszelnek ki, aminek következtében a fűvön elszórva és a fákon lógva is lehet plüssállattal találkozni. Mogyorót, kavicsot, botot gyűjtenek, elmennek bandázni a kisösvényre, néha bicikliznek. Ha barátai nélkül játszótérre vetődünk, még mindig beül a homokba vagy a mászókán tanul új mutatványokat - pl térdhajlatnál kapaszkodva lefelé lógni vagy jó magasra felmászni.

Ha itthon vagyunk, sokat mütyürözik, pl szétrakja, párosítja, összehasonlítja a gumikarkötőit, kincseit, kavicsait, pénzét számolgatja, rajzol, színez, irkál, fontos papírt gyárt... Pónikkal már alig, barbikkal és gumibabákkal gyakrabban játszik, néha a klasszikus babázást is beiktatja. Minden napra más kedvenc plüssöt választ, a legtöbbnek neve is van, majd napokra hanyagolja őket. Néha magától nekiáll szelektálni az összegyűlt rajzok között.

 

Szeret velünk is játszani, ebben Gábor a jobb, velem leginkább társasozni szeret, mert főleg azt szoktunk. Jól lehet vele társasozni, már tud veszíteni... Szereti a katamino formakirakosgatóst, vagy a királylányos logikai játékot, szoktunk kirakózni. Szeret együtt alkotni, de ebben csak mérsékelten vagyok jó társ, persze azért próbálkozom.

Nagyon társasági, de most már szeret egyedül is molyolni. Szeret nevettetni, a legnagyobb sikert az öccsénél könyvelheti el. És ami nekem nagyon szimpatikus, hogy ha a barátai nincsenek a közelben, nagyon jól megtalálja a hangot kevésbé közeli, másik nembeli vagy akár teljesen idegen gyerekekkel is, és jól tudja érezni magát velük...
 

13 hónapos házon kívül

Ha friss levegőre megyünk, az mostanában nem a relax babakocsis séta, mert azt unja a lelkem:))

Ügyintézünk, bevásárolunk, dévényezünk (az most épp nincs) vagy Dorkáért megyünk az iskolába (még mindig szokatlan, hogy nem oviba). Délutánonként, amíg tart a jó idő, középen őrizzük a bandázó Dorkát. Szerencsére Barni itt nem unatkozik, villámgyorsan száguld a biciklisek között, megnézi a parkoló autókat jó közelről, a parkoló bicikliket megpróbálja magára dönteni, néha csak üldögél és nézi a forgatagot, és az sem ritka, hogy ismerkedik... Ma egy nagypapát csavart az ujja köré, akitől megpróbálta elszedni a kismotort. A legnagyobb boldogság azonban, ha a nagyfiúk ottfelejtik a focilabdát valahol, akkor nagy lelkesedéssel kergeti a labdát. Nem gondoltam volna, hogy ehhez még járni se kell tudni... Ahogy azt se gondoltam, hogy ilyet fogok mondani valaha: Kisfiam, ne edd meg a labdát...

Délelőtt játszótérre járunk: ott Barni hintázik, megpróbál felmászni a csúszdán (sikertelenül), üldögél a rugós játékon és néha egészen jól elszöszmötöl a homokozóban, főleg, ha jut mindkét (három??) kezébe egy lapát. A legjobban viszont motorozni és háromkerekűn biciklizni szeret, kár, hogy ez nélkülem még nem megy: ő mutogat a motor felé, én mondom, hogy nem, ő mutogat még jobban, elégedetlenségét fejezi ki válaszommal kapcsolatban, én mondom - kevésbé határozottan -, hogy most nem, ő visít, ha arrébb viszem, akkor még jobban visít, én sóhajtok, gyermeket motorra ráültetem, körben tologatom, helyette kormányzok, ő élvezi a száguldást, nekem leszakad a derekam...fergeteges... Végül figyelemelterelő hadművelettel leszedem a motorról és hazaindulunk... Aztán otthon kezdi azt a bizonyos kört, kivéve, ha főznöm kéne, mert akkor csakis a konyhában téblábol.

Ja, és egyre ügyesebb a formabedobós játékkal, teljesen jól nyomonkövethető a fejlődés... Érdemes leülni vele játszani, pedig nekem ez a gyenge pontom...

 

 

Mivel üti el az időt egy 13 hónapos?

Mivel kicsi a lakásunk, gyorsan körbeér. Vannak kedvenc állomásai, némelyik csak átmeneti, pl. egyévesen még nem volt vagy egy hónap múlva már nem lesz, és vannak tartósabb kedvencek. Reggelente, szopi után az ágyunkban először is vigyorog, örül magának, ha telefont lát, megpróbálja megszerezni, az ágy fejvégébe kapaszkodva átlépeget a fejünkön, libegteti a függönyt, magára rántja az orchideát a párkányról... Szóval inkább letessékeljük az ágyról.

A nappaliban pár percet szentel a játékainak, de ennél tovább csak a kergethető dolgok (labda vagy ahogy ő hívja abda, kerekes járművek) kötik le. Aztán rámolásba kezd, a könyveket szereti lerámolni a polcról, úgy hogy az ágy sarkába kapaszkodik. Elég necces mutatvány, mert egy idő után nyújtozkódni kell a távolabbi könyvekért... Beoldalaz az ágy mellett és dobálja a szipkát, illetve megpróbálja bekapcsolni, ahogy mutattam neki: a mutatóujjával böködi, csak nem mindig megfelelő helyen:)) Ha elkezd berregni a gép, akkor nagy az öröm. A kanapé mostanában untatja, ezért továbbindul az előszobába cipőt rámolni, útközben lelöki a routert, majd a konyhába megy, asztal alatt talált morzsákat csipegetve. A konyhában van egy szekrény amit rámolhat, azzal hamar végez, aztán kipakolja a szelektív szemetet, majd a sütőnél próbálkozik (tekergethető gombok, micsoda boldogság!), végül a fazekakkal, mert az tuti zajos. Mindkettőt gyorsan kell intéznie, mert amint észreveszem, vége a bulinak:)) Hasznos segítség is tud lenni a konyhában: kinyitja a mosogatógépet és segít kirámolni az evőeszközöket - akár kell, akár nem. Ügyesen egyesével adogatja őket nekem, aztán a helyükre néhány hűtőmágnest helyez, és mint aki jól végezte dolgát, becsukja a mosogatógép ajtaját.  

Tovább a fürdőszoba felé megpróbál csipeszt szerezni a fregoliról, majd a fürdőszobában feláll a kád mellett és bedobálja a tusfürdőt és társait a kádba. A mosógépen nyomkodni próbál és ha nyitva van a mosógép adagoló, azt becsukja. Benéz a dobba is, ha üresen találja, a mosógép oldalán található betűmágneseket (D O R K A) bedobálja oda. Ritkán végez félmunkát, mind az ötöt átrámolja, hiszen ott is feltapadnak a falra:)) Ezt elunván a gyerekszoba felé indul. A wc-be csak ritkán jut be, ott természetesen a felmosóvödör és a wc-papír érdekli, bár a wc-ben is szívesen elvájkál, ha nem figyelünk:)) Régebben az ajtót is nyitogatta-csukogatta, azt kezdi megunni. A gyerekszoba ajtaja sokszor zárva van (ha itthon van az a gazdája, aki tudja zárni), de ha kettesben vagyunk, akkor ott is rámolhat. Igazi kincsesbánya. Lehet kakis pelenkát szerezni a szemetesből, kirámolni Dorka ruháit vagy Barni ruháit, és próbálkozni, mit ér el. Néha sikerül le- és kiborítani a gyöngyösdobozt vagy a legókat. Néhány könyvet is elér. Kiborítja a hupikék törpéket. A kuckóban válogat a plüssök között, általában két macival távozik. Ha túl nagy a csend, szinte biztos, hogy a kisasztalon hagytam a vizestálkát, azt ő kiönti és a vizes asztalt csapkodja... Néha a tálkát is a földhöz vágja...

Az erkélyen is nagyon szeretne rámolni, de nem hagyjuk, ha pedig a bejárati ajtó marad nyitva, a szökevény a lépcsőház felé veszi az irányt, szerencsére a lépcsőkön felfelé indul. A liftbe még nem szállt be, de jöhet még az is.

Ha kézben van, szeret nézelődni, mi mindent nem lát lentről, szereti a villanykapcsolót kapcsolgatni és a kaputelefont a füléhez tartani. Néha megkapja a vonalas telefont, ma felhívott egy számot, amin bemondták, hogy ehhez  nincs jogosultsága:))

Ha végzett mindenhol, akkor kezdődhet újra a kör... vagy inkább lemegyünk a játszóra...

Erkölcsi érzék...

Kb. két éve elvitték az autónkat, múlt héten meg feltörték a tárolót és elvitték az egyik bicajt. Emiatt Dorkát foglalkoztatja a téma, kik lopnak, miért és hogyan. Beszélgetés suliból hazafelé:

D: Anya, hogy tudták kinyitni a tárolót kulcs nélkül?

É: Akik betörnek valahová, kulcs nélkül is ki tudnak nyitni dolgokat.

D: De anya, az emberek nem szeretnek lopni, akkor aki elvitte a biciklit, ő hol tanult meg lopni? Lopóiskolába járt???

És akkor meséltem neki arról, hogy vannak olyan családok, akik lopásból élnek (vagy mert szegények vagy más miatt) és ott bizony a szülők tanítják a gyerekeiket lopni. Teljesen el volt hűlve, hogy ilyen van... Megértem persze, mert én ugyan tudom ésszel, hogy ilyen van, de azért nekem is nehéz ezt beemelni...

Alváspótlás

Tegnap, két hét suli után, Dorka 9 körül lefeküdt és reggel fél 10-ig aludt. Azaz több mint 12 órát egyhuzamban... Lehet, hogy kissé fáradt? A hazahozott házinak már kétszer nekiálltunk, de még mindig nincs kész... Remélem, hamarosan belerázódunk a dologba...

Barni ugyan ébren volt fél 7 és fél 8 között, de aztán visszaaludt és Dorkára ébredt fél 10-kor. Gábor teniszezett, jó nyugis volt a reggelem/reggelim:))

 

Délelőtt leugrottunk a játszóra, ültek együtt a homokozóban, pedig azt gondoltam, ehhez nagy köztük a korkülönbség. Persze nem együtt, csak egymás mellett játszottak, de nagyon aranyosak voltak...

 

Most épp délutáni alvás van, először kidőlt Barni, aztán Gábor, és most látom, hogy Dorka is bebújt egy takaró alá:))

Sírástól beájulva...

Szakmailag korrekt  elnevezéssel: affektív apnoé... Amilyen gáz a neve, maga a jelenség is legalább annyira kellemetlen...

Tegnap összefutottam az anyukával, akitől először hallottam a dologról. Anno tanácsot kért, hogy mit csináljon, mert a lánya (két évesen) annyira be tud hisztizni, hogy elveszíti az eszméletét. Mivel az anyuka epilepsziás, még jobban aggódott a dolog miatt, neurológust javasoltam. Ő mondta ki a diagnózist, a. a., gyerek majd kinövi, nincs vele különösebb teendő, csak annyi, hogy maradjanak lazák és ne mutassák ki ijedelmüket, mert a gyerekek hajlamosak rátanulni és tudatosan is bevetni ezt a dolgot.

Amikor Barni a játszótéren megijedt, sírni kezdett, mire odaértem a lábamra dőlt (épp négykézláb volt), majd miután felvettem, a kezemben is ernyedt volt, eléggé megijedtem. Az ott lévő egyik anyuka mondta, tudjak róla, hogy van olyan, hogy egy gyerek az ijedtségtől elájul - ekkor jutott eszembe az affektív apnoé, ez lenne az? Pár napra rá az etetőszékben újra előadta a dolgot, mert elvettünk tőle egy kiskanalat, ekkor már utána is néztem a dolognak, kb. azt találtam, amit anno az anyuka elmondott, meg hogy ez már jóval a hisztikorszak előtt, egyéves korban kezdődhet, és még azt az érdekességet is, hogy persze elsőre neurológus, de utána pszichológus felkeresése javasolt. Pszichológus? És én miért nem tanultam erről semmit (ha-ha, elméleti kérdés)? És mit kezdenék egy affektív apnoés egyévessel, ha beállítana hozzám?

Voltunk aztán neurológusnál, hipotónia miatt, megkérdeztem, jó-e a diagnózis, mondta igen, és nincs további teendő, próbáljuk megelőzni, amúgy okos-belevaló gyerekek szokták produkálni, és 4-5 éves korban kinövik...

Még kétszer volt azóta, egyszer leesett a háromkerekűről és csúnyán beütötte a fejét, egyszer pedig nem engedtem, hogy még több kaját tömjön a teli szájába, és ezt nehezményezte... Fújkálás nem sokat ér, más sem igazán. Bár most már látom, hogy ez lesz, de nem tudom megakadályozni, szem fennakad, gyerek lehanyatlik, kézben vagy etetőszékben legalább biztonságban van, bár a tele szájas produkciónál nem voltam nyugodt... Hamar visszajön, sír tovább, hüppög, majd megnyugszik.

Amúgy, mint tegnap megtudtam, szomszéd anyuka kislánya 3 és fél évesen abbahagyta, miután ő megtanulta a dolgot lazán venni. Ja, és a kislány mindig csak a szülőkkel csinálta. Ez eddig nálunk is így áll, ami azért felvet pár kellemetlen kérdést... ööö, hogy is jön a témához a pszichológus?   

További ebédek

következnek, hátha később jó lesz ötletadónak...

Tegnap rántott husi (azt nem én csináltam, de ízlett), hozzá sütőben sült krumli (nem nyert), sült céklakockák (csúszott), és fetás-cukkinis lepény a kedvenc blogomról (nagyon csúszott, nekem is).

Ma halrudacskák (nagyon csúszott), olivaolajban pirított cukkini és répakarikák (ez is), sült céklakockák (úgy-ahogy), és krumpli főzve, vajjal elkeverve krumlipüré-szerűen (én ettem meg). A krumplival mint olyannal lenne gond? A pépekben eddig nem zavarta. De most persze mindent újra ki kell próbálni, hogy szilárd formában is jó-e. És még az se garancia semmire, mert amit egyik nap igen, azt másnap simán lehet, hogy nem...

Ebédrendelés? Környékez a gondolat... persze a gyerek+etetőszék+fal+padló tisztára takarítása attól még marad:))

öltözködős

Nem vagyunk egy túlzottan öltözködős család, inkább mondjuk közepesen öltözködős:))

Most ruhákról lesz szó, amiket szeretünk/szerettünk. Sajnos hamar meg kell válni egy-egy szívhez nőtt darabtól, de van, amit fénykép rögzített az utókor számára. És így legalább tehetek fel sok jó képet:))

Eleinte Dorkának nem sok beleszólása volt a ruházkodásba, nekünk viszont volt pár kedvencünk. Például ez a csíkos:

Ez a fénykép valahogy nagy népszerűségnek örvendett, nem is értem:)) A frizu teszi, biztos. Aztán volt a jegesmedve-bunda:

 Nagyon szerettük a virágosat (ami a malackás posztnál van) és én ezt a csíkosat is:

 

Ezt is szerettük:

 

Meg a kirándulós ruhát, azaz kordnadrág, piros kabát, kedves sapka és az első cipő:

 

Meg még rengeteg mást is. A ruhák egy része saját beszerzés, egy része a nagymamák folyamatos elcsábulásának eredménye, egy része pedig vándor-ruha, főként Andiéktól.

Egyszercsak azon kaptuk magunkat, hogy Dorka beleszól (belehisztizik?) abba, mit venne fel. Nagy kedvenc volt a "bobos"(Andiéktól):

A buggyos naci is Andiéktól van, több is volt belőle, nagyon szerettem. A másik nagy kedvenc a narancssárga babás volt, azt egymás után több napon is szerette volna felvenni Dorka és egyáltalán nem volt kíváncsi a koszosságról, mosásról, száradásról stb. szóló földhözragadt magyarázatainkra... Végül kapott egy ugyanolyat kék színben is. Sajnos a képen nem látszik jól:

A narancssárgát elajándékoztuk, a kék várja, hogy Barni belenőjön:))

Olyan korszaka is volt Dorkának, amikor ugyan még pelenkás volt, de beleszerelmesedett a bugyikba, így jól látható helyen, némileg ugyan funkciótlanul, bugyit hordtunk:

 

Szerencsére Dorka se az a nagyon öltözködős fajta, inkább csak közepesen, mint mi, és a kényelem is fontos szempont nála. Így a ruházkodási hercehurca nem volt vészes, ha betartottuk, hogy a kirakott x számú ruhából ő választhat. Mostanában sokszor olyan fáradt reggel, hogy nem bánja, ha mi választunk, ő meg félálomban felveszi:)) Gondolom ez is egy átmeneti állapot, ami a következő ruházkodási fázisig tart. Aztán meg szép lassan kicsúszik majd a kezünkből az irányítás:))

 

További kedvenc ruhákról egy következő posztban...

Szégyen

Nem illik a blogba, sebaj...
Néha nagyon szégyellem, hogy ez az ország az otthonom, hogy itt fog felnőni a lányom és a fiam... Most éppen CSBE ügyben érzem ezt, tiszta hányinger az egész. Szánalmas. Szomorú. Gusztustalan.

Beilleszkedünk

Főleg, persze, Dorka az, akinek most egy új közösségbe kell beilleszkednie, de azért mi se maradunk ki a jóból... Nekem a beilleszkedés felnőtt koromig nehezen ment, én félős nyuszi voltam, nehezen barátkoztam. Érdekes, hogy már egyáltalán nem vagyok ilyen. Gábor sem ilyen. És Dorka, na ő meg főleg nem. Nem győzök csodálkozni rajta, hogy milyen könnyedén barátkozik és milyen jól feltalálja magát ezekben a helyzetekben, és közben együttérzéssel figyelem a nem ennyire szerencsés társait, akik gyerekkori énemre emlékeztetnek...

Azért is jó, hogy már nem vagyok félős nyuszi, mert nemcsak a saját életemben kell újra és újra beilleszkednem, hanem Dorka életének fontosabb helyszínein is. A bölcsiben ez még eszembe se jutott, az oviban is szinte észrevétlenül lettem egy közösség tagja. Már a végéhez közeledett az ovi, mikor rájöttem, hogy milyen jó csapat ez, és hiányozni fog. Ezzel párhuzamosan elkezdtem aggódni azon, hogy újra be kell illeszkedni, az iskolában. Dorka miatt is izgultam, de magam/magunk miatt is, hiszen aki ebbe a suliba jön, az felvállalja, hogy itt a közösség hangsúlyos, és ezért bizony tenni is kell. Kevésbé tudom könnyedén venni, rábízni magam a hullámokra.

 

 

Ezen gondolkodtam az iskolai szülőin, amikor elhangzott, hogy a gyerekek most beilleszkednek, csalódások érhetik őket, konfliktusaik lesznek, és a szülők dolga ilyenkor a gyerek meghallgatása, érzelmi támogatása - mindezt "okos távolságtartással" vegyítve, hogy érezze a támogatásunkat, de mégis a gyerekre hagyjuk a dolgok alakulását... Eszembe jutott az is, mikor Dorka egy időben folyamatos hintáztatástól szenvedett, amit egyik ovistársa (és egyben szomszédja) csinált, hol játszott Dorkával, hol nem, ha jött egy barátnője, ejtette őt és nem vették be a játékba... Dorka nagyon szenvedett, én meg nem éreztem, hogy tudnám "okos távolságtartással" kezelni a dolgot: megpróbáltam lebeszélni őt arról a kislányról, de Dorka nem ilyen megoldást szeretett volna... Végül a helyzet - magától? - rendeződött, bár igazi barátnők szerintem sose lesznek...

 

Most, a suli második hetében barátkozás zajlik, egyelőre vidáman és konfliktusok nélkül. Négyen lányok nagyon egymásra találtak. Veszélyes kombináció, nemde?

Tyúkeszű,

igen, ez én lennék: az utolsó ovis napon nem hoztam el az oviból Dorka benti szandálját, ami miatt sulikezdés előtti este feltúrtuk a lakást (mert biztos voltam benne, hogy elhoztam), majd, ha a bolt nyitva lett volna szombaton, vettünk volna egy másikat... De szerencsére zárva volt, és ma, amikor bementünk látogatóba az oviba, Dorka megtalálta a szandált egy szekrény mélyén:))

Mentségemre szóljon, hogy utolsó nap mindenkitől érzékeny búcsút vettünk, meg ajándékot vittünk és elég nagy volt a kavarodás - érzelmileg is:)) Minden bizonnyal letettem valahova a szandált a nagyjelenetek közepette...

 

Az oviban nagyon örültek Dorkának, Lilla néni hosszan ölelgette, meg a gyerekek is körbeállták, kérdezgették. A suliról nem nagyon mesélt, de szaladt egy kört a kertben Blankával, aki haza szeretett volna jönni velünk... Megyünk máskor is, bár odafelé Dorkának többször is inába szállt a bátorsága:))

Ebéd

Barnus ma (egy nap híján 13 hónaposan) húslevest, valamint rántott gombát, rántott karfiolt és rizibizit ebédelt:)) Astala vista, pépek! Végülis 12 foga van, továbbiak is növőben, miért ne? Remélem, mindez a mostanában kialakult evésmizériának (= csapkodás, nemevés, dobálás, kaja kiköpködése és kanálból való kilökdösése, ebédre és vacsorára is kifli fogyasztása...) legalább egy időre véget vet. Sokkal egyszerűbb persze nem lett a dolog, sőt... Ugyanis nemcsak a pépes ételek, de anya közreműködése sem kívánatos: egyedül szeretne enni a drága, kézzel és kanállal, persze villa se gond... Tiszta relax az egész:))

De a lényeg: csomót evett, jókedvű volt és most - alvásisőben! - alszik.

Tűz, zsúr, türelem és egy vidám iskolás

Ma megkezdte Dorka a második hetet a suliban, az első hetet teljesen kivirulva töltötte:))

Sokan mondják, hogy persze, még az elején, de én egyre jobban bízom benne, hogy sikerült olyan sulit választani, ahol nem rombolják le a kezdeti lelkesedést értelmetlen szabályokkal, túlzásba vitt tanulnivalóval és házi feladattal, meg a gyerekek versenyeztetésével.

 

Dorka nem igazán versengős típus, és a sulival kapcsolatos félelmeinek nagy része abból fakadt, hogy úgy gondolta, a suliban a verseny a lényeg. Erre egy kérdéséből jöttem rá: Anya, a rajzóra arról szól, hogy ki tud szebben rajzolni, vagy arról, hogy megtanítanak minket rajzolni? És teljesen igaza van, nagyon nem mindegy...

 

Persze a vidám felszín alatt forrongás is van, ami főként éjszaka jelentkezik: Dorka régi félelme a tűztől most megint előjött. Anno, mikor egyszer elromlott a házban a tűzrisztó és egy napig időről-időre megszólalt, nagyon fontos téma lett a tűz, okozott pár álmatlan éjszakát. És most, az iskola első hetében kétszer is volt, hogy Dorka felébredt éjjel és nem tudott visszaaludni. Azt mesélte, hogy álmában tűz volt a házban... Végül a második ilyen éjszaka Dorka az ágyunkban kötött ki, és esténként mindig megkérdezi, hogy átjöhet-e éjjel, ha rosszat álmodik. Napközben pedig kérdez, volt-e már tűz ebben a házban, lehet-e hallani a tüzet, a téma láthatóan foglalkoztatja... Remélem, majd egyszer sikerül ezt is megfejteni, lehet, hogy nincs köze az iskolához, de azért érdekes egybeesés...

 

Este Gáborral bekötöttük a könyveket, mivel a hétvégét előre nem látható események kissé megkavarták (bye-bye bicó). Amúgy nem vagyok az esti könyvkötögetés híve, de ugye más az elmélet és más a gyakorlat... Ja, a hétvégén ovis zsúron is voltunk, Zalán szülinapján, nagyon jól éreztük magunkat, Dorka örült az ovistársainak, pedig többségében fiúk voltak... Barni pedig pakol, nyűglődik, összevissza eszik és alszik, fogzik, egyre stabilabban áll és kapaszkodva lépeget. SOK türelmet igényel mostanában...

játszó mégegyszer

A tegnapi bejegyzés is (meg a bicós vagy a testvéres) olyan összegzősre sikerült, miközben a ezeknek a történeteknek még messze nincs vége, sőt...

Pl. a játszóteres onnan jutott eszembe - amit aztán nem írtam le -, hogy milyen jó, hogy Barni is jár már játszótérre, és még jobb, hogy egyre jobban élvezi. Meg én is, azért is, mert ott igazán látványos, hogy fejlődik. Nagyfiús dolgokat csinál, pl. ismerkedik, homokozik, bemászik a kisházba és persze hintázik, mert az elmaradhatatlan. Mondjuk az ismerkedéstől kiver a víz, mert azt eléggé letámadósan csinálja, általában azzal a végeredménnyel, hogy a másik fél sírva távozik... Már fel is rémlett előttem, mi lesz, ha ő lesz a játszóterek agresszora:((

A héten is jól éreztük magunkat, most egy kislánnyal ismerkedtünk, aki már tudott járni, így Barni nem tudta letámadni. Meg nem is olyannak tűnt a kislány, mint aki hagyja magát:))

A fénykép a kisházban készült, amibe kezdünk belenőni:

 

 

Játszóterek

Emlékszem, mikor a legrégebbi (mondhatnám legtartósabb:)) barátnőm, aki nálam négy évvel hamarabb lett anyuka, arról beszélt, hogy szüksége van egy meleg nadrágra, mert a fél életét a játszótéren tölti. Ezt akkor nagyon borzasztónak éreztem, hogy majd én is a fél életemet játszótereken fogom tölteni. Mostanra pedig a fél életemet játszótéren töltöm és megállapíthatom, hogy egyáltalán nem borzalmas, sőt - általában - még szeretem is...

Nem volt ez persze szerelem első látásra, főleg mert az a bizonyos régi lakásunk kicsit messze esett a környék egyetlen játszóterétől, így igazán csak babakocsival volt értelme elindulni. Dorka, téli gyerekként, mászós korszakát ősztől tavaszig többnyire négy fal között, vagy babakocsiban a friss levegőn töltötte.

 

 

Tavasszal megtanult járni, de akkor is inkább a társasház kertjébe jártunk le játszani. Nyáron meg nyaraltunk erre-arra, így az igazi játszóteres időszak csak Dorka másfél éves kora után kezdődött.

Eleinte, egy másfél-két-három éves gyereknek szinte folyamatosan a nyomában kell lenni a játszón, így ha volt is ismerős anyuka, csak kutyafuttában lehetett beszélgetni, vagy ha véletlenül volt két üres hinta és mindkét gyerek akart hintázni... Meg persze monotón és fárasztó is volt sokszor a  gyermek húszszori csúszdára felmászását és lecsúszását végigasszisztálni, órákon át formákat gyártani homokból... és közben megmenteni a balesetektől és játszótéri konfliktusokat kezelni különböző habitusú gyerekekkel és szülőkkel. 

 

Aztán jött a nagy változás az életünkben, ezzel együtt pedig a lakópark, ahol belső játszótér és közösség van. Persze az integrálódás nem ment villámgyorsan, meg rengeteg nevet kellett memorizálni, de mire Dorka ovis lett, már barátságok szövődtek a leendő ovistársak között és persze az anyukák között is, amik természetesen az előbbiekkel ritkán voltak átfedésben:))

Ovi után tavasztól őszig játszótér volt a program, mentek a nagy bandázások, összeveszések és kibékülések, örök barátságok és azok megszakadása, több órás belefeledkezés egymásba és a közös játékba, szerelem, kiközösítés, minden ami kell. Szülőként ez izgalmas és néha fájdalmas volt, de unalmas csak a legritkább esetben. Szinte minden alkalommal akad olyan anyuka vagy apuka, akivel lehet beszélgetni. Persze, amit a gyerekek kicsiben, azt a felnőttek sokszor előadják nagyban, de hát ugye ilyen egy közösség.

Mindenesetre a játszóterezés, ahogy Dorka növekedett, egyre pihentetőbb volt, mert nem kellett utána szaladgálni, lehetett üldögélni és dumálni, receptet cserélni és pletykálni, a gyerekek csak sebeiket megmutatni, bánatukat elsírni jártak a szüleikhez, miközben egyre gyakrabban eltávolodtak a játszótérről, nyomatékosítva a közös bandázást. Rám már csak akkor volt szükség, ha a banda valamilyen oknál fogva távol maradt, ekkor beálltam homokozni, vagy amit kellett, de a lelkesedésem és a kreativitásom sose vehette fel a versenyt egy óvodáséval.

Mentünk persze néha másik játszóterekre, bölcsi után a bölcsis játszóra, nagy melegben az árnyékosra, még a játszótéri szülinapi zsúr fogalmával is megismerkedtünk.

Aztán megszületett Barni, aki nem másfél évesen, hanem két hetesen járt először a játszón:)) És onnantól rengeteg időt töltött ott, anyukájára kötözve, majd kúszva - nagyon durván nézett ki utána - és most már mászva. Úgy 11 hónapos korától már saját jogon is jár játszótérre, mert sokkal jobban alszik utána:)) és mert szereti. Főleg a hintát,

 

 

de szereti a forgót, néha a homokozót, és a derekam legnagyobb bánatára a háromkerekű biciklit is...

És a játszóterezés most újra a gyermek nyomában loholásról, formák gyártásáról, veszélyhelyzetek elhárításáról és kiskorúak konfliktusainak kezelésére tett kísérletekről szól, szó sincs holmi ücsörgésről meg dumálásról.

Tanulság? amikor az embernek többedik gyermeke születik, akkor mindig újra kihúzza a "vissza a startvonalra" kártyát:))

 

Iskolás!

Hát igen, pedigmégcsakmostszületett:))

Megvolt a szombati ismerkedős a Nagyréten, jól sikerült, bár kissé eláztunk. A kocsihoz visszafelé Dorka már két új osztálytárs társaságában tartott...

Vasárnap évnyitó, nagyon kedves évnyitó volt, semmi hosszú díszbeszéd, csak nagyon rövid és utána a tanárok előadása a gyerekeknek, meg némi hangszerrel kísért éneklés.

Az első napon Dorka majdhogynem kipattant az ágyból:))

 

Vicces volt, mert a szülők, miután a gyermekük leült a teremben, ott álldogáltak, és senkinek nem akaródzott elindulni a dolgára. Szóval álldogáltunk ott egy darabig, a gyerekek inkább egymással foglalkoztak, nagyon jó érzés volt. Barnus közben körülnézett az osztályban:

 

 

Délután épp társasoztak, mikor odaértem, egy nagyon is kivirult gyerek várt rám, aki nem is nagyon akart hazajönni. Bár sokminden kézzelfoghatót nem tudtam meg a napról (megnézték, ki tud már olvasni, rajzoltak, beszélgettek, az ebédlőben reggeliztek és ebédeltek, ők terítettek a nagyoknak, voltak az udvaron... ez végülis kitölt egy napot), de az látszott, hogy jó nap volt...

Szóval lelkes az iskolás:))

Malacunk

Malacka valamivel Dorka születés után került a házhoz, Lucáék hozták. Egy kirakodóvásáron vették, ennek később még lesz jelentősége:))

Eleinte a finom, puha malac a pelenkázón, vagy az ágyban pihent, abszolút mellékszereplői státuszban. Valahogy így:

Aztán már a mászós korszakban feltűnt, hogy Dorka mutogatással egyre gyakrabban alvás után is elkéri az ágyból a malacot, sőt lassan az is egyértelművé vált, hogy a malac az ujjszopás elengedhetetlen feltétele. Azaz ujj a szájba be, ugyanazzal a kézzel malac megmarkol, és valamelyik végtagja vagy a füle segítségével az orr is finom kényeztetésben részesül. Van kép erről is...

Na és innen már egyenes út vezetett a függőséghez. Malac jött velünk, bárhová mentünk, nagyon sok szép helyen járt. Csak éppen, ha a gazdija valami izgalmasat vett észre, ott helyben elengedte szegényt. Így aztán gyakori program lett a malac keresése, különböző útvonalak visszafelé történő bejárása vagy bebiciklizése, pénztárosok és mindenféle segítőkész emberek kérdezgetése a hollétéről... Szerintem az egyik leggyakrabban elhangzó mondat családunkban a "megvan a malac?" lett. Különböző balesetek is történtek szegény párával, egyszer például lelógott a mozgólépcső oldalán és tiszta olaj lett, volt olyan is, hogy a háromnapos hétvége péntekén az oviban felejtődött. Mert persze ment oda is a malac, előbb bölcsis, majd ovis lett. A bölcsiben egy idő után szóltak, hogy megbeszélték Dorkával, hogy elrakják és ha kéri, előveszik neki, mert Dorka a beszokás nehézségeit nem sírással, hanem ujjszopással és a malac kitartó simogatásával hidalta át, ami miatt túl sokat üldögélt egyedül játék helyett. Az oviban már külön kosár volt, ahová érkezéskor bekerült, és alvásnál került csak elő.

Szegény malac az átéltek hatására egyre megviseltebb lett, szolgált kéz- és orrtörlőként, Dorka néha felseperte vele a játszóteret vagy az utcát, és még mászókázni is tudott úgy, hogy a kezében volt. Időről-időre szabályokat kellett bevezetni, hogy milyen helyzetben nem lehet malackázni.

Szerencsére a malac mosása megengedett volt, bár némi szervezést igényelt... Eleinte az elalvás utáni elvétel, gyors mosás, radiátor, reggelre vagy éjszaka visszaad volt a forgatókönyv, később már egyeztettük Dorkával a mosást. Volt, hogy ült a mosógép előtt, amíg ment a program, és őrizte a malacot... Később kézi mosásra váltottunk, mert aggódtunk, hogy egyszer darabokban jön ki a gépből. Dorka persze azt szereti, ha a malac szagos, de ebben szigorúak voltunk...

A beszédfejlődés kezdeti időszakában malacka majaja néven futott, később sokan nyaggatták Dorkát, hogy mi a neve a malacnak, de Dorka ragaszkodott hozzá, hogy ő Malacka, néha Malac és pont. Malacka hatására egyre többféle malac költözött be hozzánk (például nagy malacka, új malacka, stb), melyek azonban természetesen csak a másodhegedűs szerepét játszhatták. A főszereplő közben egyre szakadtabb és koszosabb lett, elvesztette gallérját és néhány lyuk is lett testén, amiket Dorka ujjai bedugdosására használt... Mivel Malac pótolhatatlannak tűnt, néha ránk tört az aggodalom, mi lesz, ha valami történik vele. Mivel, ugye, az a bizonyos kirakodóvásár, így nem tudtunk másikat venni belőle. Végül találtunk a nyakán lévő címkén egy honlapcímet, kiderült, hogy Malacka svéd és rendeltünk belőle egy pótpéldányt. Dorka a mai napig nem tud létezéséről, mert végül nem volt rá szükség, de azt hiszem, lassan ideje felfedni a titkot.

Mivel a malachasználat és az ujjszopás együtt járt, és alváson kívül ez a kombináció stresszhelyzetben is szükséges volt, sokan kérdeztek engem, Dorkát, hogy vajon meddig még, nem zavar-e még és a szokásos ilyennagylányésmégszopjaazujját is elhangzott többször. Jó darabig egyáltalán nem zavart a dolog, amikor Dorka kicsit nagyobb lett, néha már megkértem, hogy tegyük el a malacot, és közben végig bíztam abban, hogy Dorka tudja, meddig van rá szüksége... Hát, nagycsoportban kezdett látszódni Dorkán, hogy zavarja a dolog és küzd ellene: nézegette az ujját, nem csúnya-e, mondogatta, hogy nem viszi az oviba a malacot, megpróbált nélküle aludni. Nehéz és izgalmas is volt nézni, ahogy küzd magával, mert még mindig igényli, de már tisztában van vele, hogy ez a kisgyerek korszak lezárulóban van, és túl kell lépnie a dolgon.

Ez az egész bejegyzés akkor fogalmazódott meg bennem, amikor Barnus ebéd utáni fektetése közben észrevettem ezt:

 

A malac ma reggel - az első iskolai napon - az ágyban maradt, és ott várja haza gazdáját... Szerintem a malackorszaknak még nincs teljesen vége, de azért úgy tűnik, lassan-lassan eljutunk majd oda is, hogy a malac megy a kisgyerekkori emlékek közé... Szóval, Malacka, köszönjük az együttműködésed, és kérlek, még ezt a hátralévő kis időt bírd ki egyben:))

Harmadik

Régebben is gondolkodtam a dolgon, de igazából Barni születése óta erősödött meg bennem az érzés, hogy szeretnék még egy gyereket. Nem igazán tudom megmagyarázni magamnak, hogy honnan jön ez a vágy, miközben sokszor iszonyúan lefáraszt a két meglévő. Biztosan benne van, hogy nagyon szeretem a csecsemőket, szeretek kendőzni, meg szoptatni... Na de minden csecsemőből gyerek lesz, és az a gyerek továbbra is igényt tart rám, másképp, de nem kevésbé, mint egy csecsemő. Szóval teljes az ambivalencia bennem, mert a vágy erős és egyelőre nem múlik, ugyanakkor félek az én vágyaimmal megterhelni a családot, arról nem is beszélve, ha valami baj lesz azzal a gyerekkel vagy velem... Meg arról nem is beszélve, hogy egy gyerekhez két szülő vágya szükséges:))

 

 

Érdekes egyébként, hogy a terhességem alatt sokszor felhúztam magam rajta, amikor az emberek megtudták, hogy fiú lesz és örömmel nyugtázták, hogy a családtervezés ezennel letudva: van ebből is egy, meg abból is egy. Mostanában meg meglepően sokan kérdezgetnek a harmadik gyerekről, olyanok, akikről egyáltalán nem számítok rá, mintha az lenne a világ rendje, hogy a második gyereket harmadik követi...