f, mint focivébé... f, mint futás... f, mint fejlődés

Gábor gondolkodott rajta, hogy legyen tévéadásunk a vb idejére, de végül az lett, hogy kiválaszt néhány meccset, és azt egy közeli "közintézményben" egyedül vagy más apukák társaságában megnézi... szerintem ez jobb így, mint ha itthon nézné, az valószínűleg jóval több feszültséget generálna, én meg már elég jól elboldogulok a három gyerekkel, bár azért nem ezek az esték a kedvenceim...
És ha már szóba került pár bejegyzéssel ezelőtt a testi-lelki fejlődésem, nagyon el vagyok kényeztetve, mert Gábor halált megvető bátorsággal vállalta be az elmúlt héten háromszor is a három (volt, hogy csak kettő) gyereket, hogy én elmehessek futni. Nekem ez nagyon jól esik, a futás is meg a bevállalás is, ők meg eddig még mindig túlélték, bár előfordult, hogy Gábor végig ringatta Marcit, hogy kibírja, amíg hazaérek...
Futás közben meg azon gondolkodtam, hogy a harmadik gyereknek, úgy tűnik, már tényleg laza szülők jutnak. Barnust nem valami sokszor bíztam rá Gáborra egy éves kora előtt, ő meg eléggé tartott attól, hogy a két gyereket egyedül terelgesse, most meg Marci épphogy betöltötte a két hónapot és én már voltam két anyakocsmán, és még futni is. Pedig Marci a legkajásabb gyerekünk, és a kaja meg ugye nálam van:))

Könnyes búcsú, meg egy kis elmélkedés a pedagógusokról, ami kicsit csöpögősre sikerülhet...

Dorka évzáró bulija egy nagyon hangulatos este volt a Pagonykertben, majdnem az összes család és a két tantónéni részvételével. A gyerekek énekeltek a tanítónéniknek, amit a hely közönsége kíváncsian szemlélt, utána volt ajándékátadás, és aztán tombolda meg beszélgetés meg focivébé... Szomorúság is vegyült a jó hangulatba, mert egyben búcsúztunk az egyik tanítónénitől is. Még csak pár hete mondta el a gyerekeknek, hogy nem lesz jövőre, azóta Dorka többször is mesélte, hogy vagy a tanítónéni, vagy a gyerekek sírdogáltak, ha a téma előkerült...

Amikor fél 11 körül hazaindultunk, Dorkát még utoljára megölelgette, amitől aztán eltört a mécses, és Dorka az egész úton a buszon, majd itthon az ágyba kerülésig siratta a tanítónénijét... 

Nekem elég kavargósak voltak az érzéseim, mert arra is gondoltam, hogy milyen jó, hogy volt két évig egy ennyire jó és számára fontos tanítónénije, meg arra is, hogy hányszor mondta Dorka, hogy hiányozni fog neki, én meg nem vettem igazán komolyan, mert felnőtt szemmel a másik tanítónéni nagyobb veszteség lenne, de ez milyen hülyeség, hiszen Dorka őt szerette jobban, és amúgy is, a kötődést ellen tehetetlenek a racionális érvek... Meg arra is, hogy ez milyen nehéz, hogy a pedagógusnak is van saját élete, ami fontosabb, mint a munkája, de közben meg a gyerekeknek milyen kemény ez... meg persze a következő tanítónéninek is nehéz lesz, hogy ebből az űrből kihozzon valamit. Közben az oviban is új pedagógusra várunk, ott csak én tudom, hogy mekkora űr marad a távozó óvónéni után (és ott is marad egy nagyon jó óvónéni), Barnus szerencsére tiszta lappal kezdhet. És aztán még az is eszembe jutott, hogy milyen jó, hogy ilyen pedagógusokkal indulhatnak a gyerekeim a világba és nem győzök elég hálás lenni nekik... Az annyira nagy élmény, amikor látom, hogy ismerik és szeretik a gyerekeimet...
Én szóltam.))

Tehetetlen

Dorka évzáróján egyik osztálytárs anyuka mondta, hogy vigyázzunk nagyon a középső fiúra, mert az nem egy könnyű helyzet a gyereksorban, majd ezt alátámasztandó elmesélte, hogy az ő középső fiú gyermeke dadog, ovis korában dadogós csoportba jártak, ami tele volt középső fiú gyerekekkel...

Barnus mondjuk nem lesz dadogós, nem az a típus, de nagyon nehéz vele. Én sokszor érzem magam reménytelenül tehetetlennek vele kapcsolatban, és ez borzasztó érzés. Némely mélyponton azon gondolkodok, hogy meddig fogjuk ezt bírni, teljes napokat vagy hétvégéket tud teljesen tönkre vágni Barnus azzal, ahogy a figyelmünkért küzd... Mert azt csinálja naphosszat, rendkívül kreatív módon, és elég neki pár perc figyelemből kikerülés, máris kezdődik a harc... Sokkal jobb a helyzet (és olyankor nincsenek is ilyen sötét gondolataim), ha szabadtéren vagyunk, van társasága vagy beveszik őt a nagyok, meg persze akkor, ha Gábor vagy én csak vele foglalkozunk... a gond az, hogy nem tudunk annyit, amennyit igényelne, és olyankor jön a tombolás, amit még nehezebb elviselni azzal a tudattal, hogy tudom, mit kéne tennem, csak épp nincs időm, lehetőségem vagy erőm megtenni... nyilván ez utóbbi a legrosszabb, mert ilyenkor anyukák kedvenc kísérőtársa, a bűntudat is bekapcsolódik a buliba...

Jóga most épp Marcival, vagy épp Marcival és Dorkával

Most már ott tartunk, hogy a harmadik gyerekemet cipelhettem magammal jógára...

Az első próbálkozás nagyon jó volt, pedig elég kilátástalanul indult... Hét elején esett le, hogy Gábor szülei elutaznak, nem tudnak Barnusra vigyázni, aztán kiderült, hogy a bölcsibe se tud menni, szóval itt már az esélyeim a nullához közelítettek, ekkor jött Eszter, hogy ő szívesen besegít. A haditerv az volt, hogy a helyszínen találkozunk, ő elmegy játszóterezni Barnussal, én meg Marcival jógára. De még utolsó pillanatban is majdnem visszafordultam, mikor Barnus sírt, hogy ő velem akar játszóterezni, közben Marci is sírt, mert nem bírta az indulás körüli hercehurcát... De végül Barnus vidáman köszönt el tőlem (a kocsiban hazafelé azért elmesélte, hogy sokszor mondta Eszternek, hogy neki anya kell:)), Marci meg az odautat, az egész másfél órás jógát és a hazautat is végigaludta... Nagyon jól esett, remélem a sok kismamának is kedvet csináltam a babával jógázáshoz:)) Eszter és Barnus megebédeltek a főzelékfalóban, mire végeztem, majd Barnus elaludt a kocsiban, levezetésképp még felcipeltem az ágyáig...
A második alkalom is nagyon jó volt, arra már Dorka is jött, mert kitört a nyáriszünet. Előtte könyvesboltoztunk egy picit, Dorka a Szeleburdi családot választotta nyári olvasmánynak, rögtön el is tudta kezdeni. Az előző alkalomhoz képest különbség volt az is, hogy Marci egy percet se aludt, de szerencsére elég sokat nézelődött, Dorka is szórakoztatta picit, Móni is sétált vele fel-alá, úgyhogy csak egy (és fél) szoptatás erejéig kellett kiállnom. Dorkának voltak még tervei, hogy hova menjünk, de én nagyon elfáradtam, itthon lerogytam és arra gondoltam, hogy ha már a jógán nem aludt, talán itthon alszik Marci egy órát, mielőtt indulunk Barnusért, de persze nem aludt... egyik nap alig, másnap sokat, továbbra sincs benne semmi rendszer... de azért nagyon rendes gyerekeim vannak, hogy a maguk módján támogatják testi és lelki fejlődésemet (ööö, talán hívjuk inkább szinten tartásnak:))

Nőnek, növögetnek 3. rész

Marci elmúlt hat hetes és hat kiló... A csípőszűrést és az ultrahangot nyugodt szemlélődéssel viselte, egyre többet mosolyog, testvéreit felismeri, és éjjel néha alszik 5-6 órát egyben... Szeret mozgásban lenni, ölben, autóban, babakocsiban, kendőben is akkor jó, ha mozgásban vagyunk. Nem sok esélye van, hogy valami ritmust alakítson ki a mindennapokban, mert szinte minden napra jut valami program, amiben kénytelen részt venni... és mivel tegnap beköszöntött a nyári szünet, a helyzet mostanában nem is fog javulni... úgyhogy marad az, hogy drukkolok, hogy bírja ezt az összevisszaságot...  

Nagyfiú már ő is, 68-as ruhákat és 3-as pelenkát hord:))

Balatonos

Mindenki, még Marcika is túlélte az újabb siófoki hétvégét, bár az odaút végül egy helyett két órás volt a dugó miatt...

Jól éreztük magunkat és szerencsére volt Gábornál fényképezőgép...

Nőnek, növögetnek 2. rész

Barnust felvették az oviba és elballagott a bölcsiből... 

A ballagás jó móka volt, bár a gyerekek nem értették, miről szól. Nagyon kedves jellemzést írtak Barnusról, úgy érzem, belopta magát a szívekbe. A nehézségeit meg természetesen itthon adja ki magából, mi próbálunk türelmesek lenni vele, ami nem mindig sikerül (talán erről már volt szó itt:)).

Nagyon önálló, egyedül választ ruhát, egyedül öltözik, cipőt vesz, kezet mos, elintéz, megkérdez, megszerez, megismerkedik... 

"Imádok öltözködni", fejtegette múltkor apukájának, és tényleg: nadrág és póló passzoljon, lehetőleg a bugyi és a zokni is a nadrághoz és pólóhoz, legszívesebben naponta többször átöltözne és vannak napok, amikor mind az öt fürdőbugyija (kaptuk őket több helyről) sorra kerül hosszabb-rövidebb időre...

Nem hord már pelenkát, ez mondjuk nem egy sima ügy, de ugye Marcika miatt most amúgy is nehezített terep... Már hónapok óta készen áll a dologra agyilag, lelkileg viszont nehezen megy az elengedés. Most ott tartunk, hogy nincs rajta pelus, sokszor a délutáni alvásnál sem, de elég sok a baleset. Az esetek többségében szól és pisil, a legtöbb baleset szerintem amiatt van, mert belefeledkezik valamibe. De tud bosszúból is pisilni, ha például beküldjük a szobájába megnyugodni... A kakilás is többször ment wc-be, de az ellen nagyon küzd, úgyhogy pelenkát kér vagy kihasználja a reggeli időszakot,amikor még rajta van az éjszakai pelus. Kakiláshoz elbújik, legjobban a függöny mögött szeret:))

Nagyfiú már, az ágyunkba is teljesen magától sétál át az éjszaka valamelyik pontján:)) Szerencsére nem minden éjszaka...

Nőnek, növögetnek

Dorka elkísért a szülés előtti utolsó kismama jógára, akkor beszélgettünk róla, hogy az előző terhességemnél még Barbie babát hozott magával unaloműzőnek, most meg leckét és olvasnivalót... és simán le is foglalta magát másfél óráig, közben nézegette, hogy mit csinálunk és néha együtt érzően megkérdezte, hogy "nehéz?"... meg azt is kérdezgette tőlem, hogy a többiek idősebbek vagy fiatalabbak nálam (nem tudom, miért érdekelte ennyire), mondtam neki, hogy kb. korombeliek, viszont többségük első babáját várja, nekem meg van már egy 8 éves nagylányom... büszke is voltam rá nagyon, vagyis nem ez a jó szó, inkább csak jó érzés volt, hogy ő az én lányom. És ha már nagylányság, nálunk aludt múlt héten a barátnője, aki kevesebb, mint egy évvel idősebb nála, és fürdésnél rácsodálkoztam, hogy már nő a cicije... rádöbbentem, hogy ideje lassan búcsút vennünk Dorka kislányos mellkasától... de még nem érzem magam késznek erre... 
A tanítónéniknek receptes könyvet csináltunk ajándékba, ahhoz készültek ezek a képek:

Még annyit

az előző bejegyzéshez, hogy azon is rendszeresen meglepődik ez a korosztály, hogy úristen, a még csak egy hónapos gyerekkel már Siófokra megyünk, én meg azon tűnődtem, hogy mennyivel könnyebb Gáborral és a gyerekekkel lemenni Siófokra, ahol minden itthoni kényelem fellelhető és csupán egy óra autózást kell hozzá kibírni, mint egy olyan nap (mint a mai vagy a múlt csütörtöki), hogy Marcika jön velünk a játszótérre, ott szoptatom, miközben Barnussal focizom, a kezemben sír, miközben másik kezemmel Barnust pisiltetem, majd szinte végig sír, amíg elkészítem Barnus ebédjét, majd délután elcipelem magammal a suliba, ahol Dorkát kell megnézni valamilyen alkalomból, úgyhogy ott is megszoptatom valahol, és még utána kint maradunk egy picit a kertben és akkor még ott is, közben hol kendő, hol babakocsi, hol valakinek a kezébe nyomom... csak épp Siófok önként választott, ez utóbbi esetekben nem nagyon van más választásom... Szerintem Marcika is inkább Siófokra szavaz:))

Anyává válás anyáink idejében

Most is, mint a másik két gyerekem csecsemőkorában is, megállapítottam anyósom, anyukám és korukbeli nőrokonaim és nőismerőseim elejtett félszavaiból, megjegyzéseiből, hogy mennyivel nehezebb volt nekik anno ez a gyerekszülés, csecsemőzés dolog, és nem azért, mert nem volt eldobható pelenkájuk... Hanem azért, mert annyi (innen nézve) felesleges korlátozás, értelmetlen szabály volt érvényben, amik nehezítették az életüket... És a többség nem kérdőjelezte meg ezeket, fel sem merült bennük, hogy másképp is lehetne, nem is voltak ehhez elég tudás birtokában (és nem lehetett olyan könnyen a megfelelő tudás birtokába jutni). 

Kezdődött a terhességi semmit nem szabad csinálni szabályokkal és a lebernyeges, nehogy kirajzolódjon a terhes has ruhákkal, folytatva a teljes tájékozatlansággal ami a szülést övezte, a hanyatt fekve, kikötözve vajúdással a 6-8-10 ágyas szülőszobában, az orvos (és a személyzet) korlátlan hatalmával, az apák folyosón üldögélésével, a rutin gátmetszéssel, beöntéssel, borotválással, a babák és anyák elválasztásával rögtön szülés után, a háromóránkénti szoptatásra teli hassal kiosztott csecsemőkkel, akit otthon láttak először kibontva, és végül jöttek a szoptatással kapcsolatos tévhitek, amik hamar ellehetetlenítették az anyatejes táplálást, a három hetesen megkezdett hozzátáplálással, a feles tehéntej dicsőítésével, a szigorú etetésrenddel, az éjszakai szoptatás tiltásával és a teáztatással, mindehhez jött a testkontaktus és ringatás tiltása (ne vedd fel, mert elkényezteted, sírni kell hagyni, hogy erősödjön a tüdeje, stb.), meg a szobafogság, hogy anyuka hónapokig ki se merjen mozdulni a gyerekével...

Emlékszem, amikor nagynéném mesélte, hogy éjjelente az éhségtől üvöltő gyerekbe próbálta belekönyörögni a teát, miközben a melléből folyt a tej, amit nem adhatott oda neki... Tiszta agyrém. Vagy amikor látogatóm a csukló babát meglátva közli, hogy nekik ilyenkor citromot kellett adni a babának, amiben annyira jól benne van ez a szemlélet, adni kellett, kész-passz, ezt mondta az orvos, és ettől valahogy mindig nagyon szomorú leszek, nem a citromlé miatt, tudom, hogy a babának semmi baja nem lesz a citromlétől... Ennek a sok (az anya érdekét egyáltalán nem szolgáló) szabálynak köszönhetően a többség számára a szülés rémálom volt, a szoptatás pedig lehetetlen küldetés... Azt érzem ezzel kapcsolatban, hogy mennyi örömet elvettek ezzel ettől a rengeteg nőtől, mennyi felesleges fájdalmat okoztak és arra ítélték őket, hogy véletlenül se bízzanak saját anyai ösztöneikben... és ezeknek a nőknek nagy része ma már nagymama és látnia kell, hogy mennyire másképp van minden és mennyivel nagyobb a szabadság (persze lehet még fokozni) és kisebb a kiszolgáltatottság (persze van még mindig bőven)... nem tudom milyen érzés lehet nekik, megfogalmazódik-e ez bennük, vagy inkább elássák jó mélyre amit éreznek. Azt hiszem, inkább ez utóbbi. Amikor a háborítatlan szülés fogalmával ismerkedtem az egyetemen, próbáltam velük a szülésről beszélgetni, és arra jutottam, hogy nem akarják bolygatni (de szívesen mesélnek róla) és ennyi idő távlatából már mi értelme is lenne...

kieg: meg az is eszembe jutott, ami még az anyák életét nehezítette, hogy mennyire semmi helye nem volt ezekben a kezdeti dolgokban az apáknak, és mennyire nem volt természetes az, hogy egy (egy-két hónaposan már nem szoptatott) csecsemőt egy férfi is el tud látni...