Mindeközben én a fiúkkal

nyomom itthon, mert a bölcsit múlt héten befejeztük... Kissé aggódtam is, hogy milyen lesz, de egyelőre mindkét fiú nagyon jó formában van. 

Barnus már egy ideje sokkal együttműködőbb, mint amilyen április-májusban volt, sokkal kevesebbet hisztizik. Szerintem egy következő mindent elsöprő harcra készül, ahhoz gyűjti az erőit és altatja az éberségünket:)) A másik opciót, miszerint túl van a dackorszakon és a testvérféltékenységen, a "túl szép hogy igaz legyen" kategóriába soroltam. Ráadásul amennyivel kevésbé harcol velünk, annyival jobban piszkálja, szekálja az öccsét, úgyhogy baromira résen kell lenni... Amikor Barnus épp szereti Marcit, akkor odafekszik mellé, olvas neki vagy mutogatja a plüssállatait. Ilyenek a fiúk egymás közt:

Marci meg azóta, hogy itthon vagyunk hármasban, buddha üzemmódba kapcsolt, teljes délelőtti játszóterezéseket alszik át, két órás alvás után még fél órát elbámészkodik jókedvűen, mintha az éhséget még hírből sem ismerné:)) Lehet, hogy három hónapig tartott, amíg sikerült végre jóllaknia?

És még az is van, hogy Barnusnál újra tetőponton a bringamánia, már tud vele tekerni, még 16-os kerekűvel is, ha sikerül szereznie belőle egy pótkerekes változatot... Így mutat, ha igen:

Ha nem, arról inkább nem mutatok képet (pont ma is így jártunk), mert nagyon-nagyon szomorú bír lenni. Lassan ideje visszaszereznünk Dorka régi bringáját...

Nyári táborok avagy Dorka a szeren

11 hét Dorkának a nyári szünet a suliban. Bár én itthon vagyok, Marcival és Barnussal nehezítve olyan nagy kalandokra nem vállalkozok... Mondjuk szerintem a nyár része az unatkozás is, de azért mindennek van határa. A közös családi nyaralás két hét, meg egy-két hosszabb hétvége, idén még az ovis beszoktatás miatt két nap szeptemberben. Ennyit tud Gábor velünk lenni nyáron. 

Dorkának a túlzott unalom elkerülése érdekében és nagymértékű társaságigényét kielégítendő 4 hét napközis tábor színesíti a nyarat (Dorka nagy vágya volt a tanítónénije által szervezett 10 napos ottalvós nomád tábor, de az nem jött össze - én mondjuk annyira nem is bánom...) Unatkozni valóban nem is láttam még, a könyvével se halad túl jól, szóval a színesítés szerintem jól sikerül...
Dorka élvezi a táborozást, mindig barátnővel/osztálytárssal együtt megy, meg továbbra is nagyon könnyen barátkozik Idén azért már gyűjtöttünk kevésbé jó tapasztalatokat is, rögtön az elején...
A szertorna tábor, amivel indítottuk a nyarat, tuti befutónak tűnt a torna miatt, csak Dóri miatt izgultam, mert a kettősük elég hullámzóan működőképes. Végül is a kettősükkel semmi gond nem volt, viszont az edzéstábor jelleg miatt, meg a kicsit túl szigorú edző miatt Dorka kedden már sírva hívott, hogy haza szeretne jönni (épp színházban voltak, Dóriéknál aludt). Pedig szuper jó dolgokat csináltak és dicsérték is őt, hogy nagyon ügyes. De minden reggel futni kellett és komoly izomlázuk volt a lányoknak. Szinte egész nap tornáztak. Végül némi kompromisszum árán csütörtökig húztuk, amikoris Dorka meghúzta a nyakát, és így megúszta a pénteket...
A fenti előzmények után kicsit aggódva ment a falmászó táborba, de ott teljes mértékben megtalálta a számítását, ott is agyon dicsérték ügyességét, mostanában tehát Dorka falmászó edzésre szeretne járni... (Erre a kimenetelre mondjuk nagy tétben fogadtam volna, mászni szerintem is nagyon jó:))
A ludwig múzeumos tábort már tavaly próbáltuk, idén is szuperül sikerült. Utána két hét szünet következett. Most épp lovastáborban van Fannival és náluk is alszik. Úgy tűnik, ez a tábor is rendben van, tegnap voltunk látogatóban, Dorka jókedvű volt, bár hazaindulásunk előtt azért eltört a mécses...
Durva, de a 11 hétből 6 (lassan 7) már el is telt... mondjuk unatkozni még nekem se nagyon volt időm:))

Évforduló...

avagy a blogom ma két éves lett. Róla sajna képet nem tudok feltenni:))

A két év alatt 206 bejegyzést írtam, a statisztika szerint 4934 az oldalmegjelenítések száma.

Legtöbben ugyan közvetlenül ide jönnek, de vannak keresőszavak, amire kidob engem a gugli, pl. affektív apnoé, mit tud egy 14 hónapos, rajzolt joghurt (???), babaszavak, barátság középsőben (???) meg ilyesmik.

Hogy az első bejegyzésem címében feltett kérdésre ("mi értelme?") válaszoljak, fogalmam sincs, de szeretem írni és még jobban szeretem visszaolvasni. Elképesztő, hogy két év távlatából mi mindent elfelejtek, alig-alig emlékszem, milyen volt Barnus egy évesen és Dorka hat évesen, amikor írni kezdtem... Tök jó az is, hogy Gábor szuper képei egészítik ki a történetünket.

Úgyhogy írogatok még tovább itt magamban, magamnak. Persze tudom, hogy Gábor mindig elolvas, meg néhány kedves ismerősöm is idekattint néha, mikor már nagyon hiányzom nekik:))

Marci 3 hónapos

lett pár napja, vicces, hogy pont aznap, amikor tavaly utoljára megjött...

7350 gramm és 67,5 cm, nem kicsi, na. Asszem visszaadhatjuk a mérleget.

Nagyon cuki, mosolygós, megismeri apukáját és tesóit, szereti nézegetni a játékait, az eget, a lámpákat és a fák lombjait, talán ez köti le legtovább. Pár napja a kezét is felfedezte, mint érdekes csodálnivalót. Továbbra is az a jelszava, hogy maradjunk mozgásban, akárhol is van, amíg haladunk, addig nyugi van... Ez hosszabb autóutaknál jól jön, mert általában alszik, a városban viszont Marci beépített piroslámpa-érzékelőként funkcionál.

Még mindig nagyon szeret enni, 8-9 alkalommal eszik egy nap (a napokban Gábor unszolására megszámoltam), lehet, hogy a sokszor keveset híve... Emiatt, meg amiatt, hogy napközben alig-alig alszik, nem igazán van napirend meg rendszeresség a napjainkban, abban bízom, hogy ősztől, ha megint kettesben leszünk, majd alakul valami. Viszont egyrészt esténként egyre sűrűbben elalszik egyedül némi mocorgós nyögdécselés után, másrészt éjszaka alszik, megszűnt a hasfájás (van helyette néha fogfájás), egyszer eszik 3 és 5 között, utána 6 és 7 között, panaszra nem lehet okom. A reggeli evészet után vad mosolygásba és dumálásba kezd, ami mellett lehetetlen aludni:))

Nagyon szeret apukája kezében lenni, úgy tűnik, hamarost lesz még egy apás fiam... 

Jó így ötösben, bár még mindig szokatlan kissé, hogy öten vagyunk. Marci belopta magát a szívekbe.

Torna, nemfutás, bicikli... Anya, jó volt?

Az úgy volt, hogy nagy lelkesen belevetettem magam a futásba, mert szeretek futni, az már ismerős terep nekem, egy óra alatt megjárom és lehet fogyni tőle... Még anyósom pulzusmérő óráját is elcsakliztam (mentségemre legyen mondva, nem használja), hogy megfelelő tempóban fussak, pulzustartományokról olvasgattam meg ilyenek (én se győzök csodálkozni magamon...).

Aztán a hasizmaim szánalmas állapota miatt elmentem gyógytornászhoz, aki adott egy szuper hasizom gyakorlatsort, viszont eléggé lebeszélt a futásról még legalább Marci fél éves koráig. Én meg nagyon összezuhantam, mert nem tudtam elképzelni, hogy az alternatívák (gyors gyaloglás, bicaj) működni fognak. Kipróbáltam a gyaloglást, de nem szerettem, meg nem is volt elég a pulzusomnak. Aztán valaki említette a Duna parti bicikliutat és most úgy tűnik, ez lesz a megoldás. Eddig kétszer voltam, 50 perc alatt megjárható, amiből negyven a bicajozás és el is fáradok. Sajnos piros lámpák, huppanók, kutyasétáltatók miatt nem annyira egyenletes mozgás, mint a futás, viszont tök jó a Duna mellett bambulva biciklizni. Eléggé el is fárad a lábam, ha tartani akarom azt a tempót, amit a pulzus alapján belövök... Úgyhogy őszig ez lesz most, esti biciklizés (sajnos egyre korábban kell majd indulni), napközbeni torna. Nagyon kíváncsi vagyok, mennyire leszek kitartó, a gyógytornász is mondta, csak rajtam múlik innentől. Én ehhez elég fegyelmezetlen vagyok, de majd beszámolok...

És mit szólnak ehhez a gyerekek? A nagyok tök jól elfogadták, már a készülődésből tudják, hogy elmegyek, ha korán elindulok, megvárnak ébren és a címbeli kérdéssel fogadnak. Marcinál a dolog rapszodikus, volt az is, hogy fél nyolckor beájult és fel sem tűnt neki, hogy elmentem, volt, hogy miután jóllakott, még cummogott volna a mellemen, de gyengéden lebeszéltem róla, ilyenkor képes volt ébren várni rám egy órát (nagyrészt Gábor kezében, pihenő puma pózban), hogy folytathassa a cummogást még kb. öt percig, majd elaludjon... Mostanában már néha előfordul, hogy ébren rakom le őt az ágyba és némi vergődés után elalszik, ilyenkor a vergődés végét nem vártam meg, mert sötétedés miatt vagy focimeccs kezdés miatt vissza kellett érnem, de a vergődés után szerencsére elaludt... Nyugodt szívvel mehetek el, mert megetetve és megszeretgetve egy órát simán elvan nélkülem, ráadásul tudom, hogy Gábor sosem hagyná, hogy sírdogáljon és nála tényleg mindig megnyugszik... úgyhogy nincs kifogás:))

Amúgy meg a "te még nem voltál" téma

még felnőttként is annyira felfoghatatlan, hogy találkozik az a két sejt és lesz belőle egy gyerek, aki pont olyan amilyen, pedig annyiféle lehetne, és a semmiből hirtelen itt van, és pont ő a te gyereked és emiatt aztán annyira szereted, hogy csak na... Tavaly ilyenkor Marci még csak egy várakozó petesejt volt, most meg itt van velünk és egy csomó minden ezzel eldöntetett... még csak egy pici baba, de már benne van, hogyan fog kinézni felnőttként (helyespasiként:)), van egy alaptermészete, ami elkíséri majd az életben, mi pedig most kezdjük csak megismerni... nem is ragozom tovább, bele lehet ebbe rendesen gabalyodni...

Érdeklődési kör

Barnust nagyon érdekli minden olyan történet, amiben rendőr-mentő-tűzoltó szerepel vagy más módon valamiféle különleges esemény. Először a "nagy dugót" szagolta ki a családi legendáriumból, a tavalyi március 15-ei mutatványunkat, amire ő nem emlékszik, csak valahogy szóba került. "Anya (vagy Apa), beszélgessünk arról, amikor beragadtunk a dugóban", ilyenkor el kell mesélni, hogy mi történt, miért történt, ki volt ott és ki mit csinált... Múltkor Dorkának eszébe jutott, hogy pár éve a zánkai strandon rosszul lett egy kislány mellettünk és kihívták hozzá a mentőt... Meg is érkezett egy mentőautó, egy mentőhajó és egy mentőhelikopter, na ettől Barnus egészen különös izgalomba jön, úgyhogy erről rengetegszer kell mesélni. Nagyon felkavaró volt amúgy, így elég jól emlékszünk rá, de azért néhány kérdésnél elakadunk... Milyen színű volt a helikopter, hányan ültek benne, miért jött mentőautó is, mit csináltak a kislánnyal, hogy hívták a kislányt, miért kellett kijönni a vízből, amikor leszállt a helikopter... általában eljutunk arra a pontra, amikor megkérdezi, hogy "én is ott voltam?" "Nem, te még nem éltél akkor..." és a kérdés, amire nehéz jól válaszolni: "de akkor hol voltam?" Természetesen a "nem voltál még" választ nem fogadja el... szóval a mi válaszunk erre, hogy a szívünkben... anya és apa szívében.  

Tegnap megszólalt a tűzriasztó, szerencsére itthon volt Gábor, úgyhogy elment megnézni, van-e valami, én meg közben azon gondolkodtam, hogy mit kapnék fel és vinnék magammal (Marci épp a kezemben volt, szóval legfontosabb pont pipa:)), ha visszajönne Gábor, hogy menni kell, és közben próbáltam nagyon nyugodt benyomást kelteni, hogy a gyerekek (főleg Dorka hajlamos ilyesmire) ne kezdjenek el pánikolni... Bár már Dorka is javuló tendenciát mutat, most pl. kiment az erkélyre körülnézni, lát-e valamit és mivel csak nyugodtan labdázó gyerekeket látott, egészen megnyugodott... Mindenesetre erről eszünkbe jutott egy újabb történet, amikor itt volt a lakóparkban a tűzoltóautó, úgyhogy ma reggel arról kellett beszélgetni Barnussal, hogy mi volt, amikor a néni rosszul lett és nem tudott kijönni a lakásából...  

Feszültség és felelősség

Amikor legutóbb mentem Dorkával és Marcival jógázni, akkor gondolkodtam azon, hogy mi a legfárasztóbb a háromgyerekes létben (eddig legalábbis, tartok tőle, lesz ez még rosszabb:)) és arra jutottam, hogy a címben szereplő két dolog. Mármint, hogy naphosszat egyedül vagyok felelős a gyerekek testi épségéért egyrészt és a lelki jólétükért másrészt, ami sokszor csak olyan apró dolgokban jelentkezik, mint hogy megetessem-e még a síró Marcit indulás előtt vagy bízzak benne, hogy abbahagyja majd a sírást a kendőben... Mert ha abbahagyja, szuper, beszélgetek Dorkával a buszon, átszállunk metrózni mert csak, be tudunk menni a könyvesboltba... De ha nem hagyja abba, akkor jön az, hogy befeszülök, hol etessem meg, odaérünk-e, stb. és ráadásul befeszül Dorka is, mert mind a sírást, mind az én feszültségemet rosszul viseli és közben még Marci is rossz passzban van, amikor lila fejjel üvölt... és akkor az egész programból egy rémálom lesz... Ez csak egy apró részlet, de ilyesmiből van naponta rengeteg, minél több gyerek van, annál több.. És emiatt van bennem egy folyamatos feszültségi szint, mert hiába tudtunk le valamit ügyesen és szerencsésen, jön a következő kihívás... és ezt a folyamatos feszültséget nem is nagyon érzem, inkább csak akkor tudatosul, amikor hazaér a Gábor és kiengedek, mert végre ketten vagyunk felelősök és ez akkora megkönnyebbülés... és annyival egyszerűbb a sok apró döntési helyzet, ha csak ott van és rábólint vagy valami alternatívát javasol... 

Nagyon nehéz lehet, ha nem tudsz osztozni a felelősségen... még ilyen apró-cseprő dolgokban is, és akkor még vannak a nagyobb kaliberű döntések...

Szerelmem, Kivluv

Ha valaki tudja, ki az a Kivluv, ne habozzon megosztani velünk, mert mi csak annyit tudunk, hogy ő Barnus szerelme, aki néha Kávluv néven is fut... Bár az is lehet, hogy Kivluv és Kávluv testvérek, sőt mi több ikrek... ez csak onnan jutott eszembe, hogy Barnus kedvenc gondozónénije (annyira nem néni, 22 éves), Dorka, nagyon csinos és van egy egypetéjű ikertestvére:))

Mostanában Barnus egyre szebben beszél, pl. egyre ritkábban mondja a felkelés helyett, hogy kölfelés, attól félek, lassan elmarad a vicces beszéde, az olyanok mint a lekvár helyett vakvár, kavarán sajt és társai... vagy a vicces mondatok, mint "bejött a punkantás a szobámba" azaz behallatszott a tűzijáték és petárda, vagy a kérése, hogy menjünk ki vele a kertbe "nehogy megféljek a dörgéstől". Persze most más nem jut eszembe, de majd gyűjtögetem őket...