Most, hogy Barnus 1 éves lett, mérleget vontunk Dorkával:
Én: Most már egy éve van kistesód. Jó, hogy van?
D: ...rövid gondolkodás... Igen.
Én: És ezt nem csak azért mondod...
D: Nem, anya. Szeretem.
A dolog tehát, úgy tűnik, nem reménytelen. Pedig volt néhány hullámvölgy.
December elején, mikor folyamatos hányingerrel és ritka alacsony vérnyomással küszködtem, a leányzó nekem szegezte a szemrehányásokkal teli kérdést: hát nekem már sose lesz kistestvérem? Ekkor még nem avattuk be, csak karácsony reggelén, amikor Dorka már majdnem öt éve egyke volt. Ühüm. És mikor díszítjük a karácsonyfát? volt a válasz.
Aztán jöttek a hosszú hónapok, amikbe még nem zavart be a kistesó, mert odabent volt. A neve kapcsán támadtak ugyan viták, de lassan elcsitultak. Július végén már együtt vártuk: Bar-na-bás, gye-re ki!
A megszületése után nem egészen úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztük. A Barni körülötti bonyodalmak, a sokat sírdogáló anyuka, a tervezettnél hosszabb kórházazás kissé megbillentette Dorkát, így mire hazajöttünk, eléggé elviselhetetlenné vált... Számolgatta a puszikat és öleléseket, amiket az öccse kapott, de ő maga nem volt ölelhető... Én még csak-csak kézbe vehettem a gyereket, mert szoptattam, de az apját és a nagyszülőket a közelébe se engedte. Záporoztak a szemrehányások. Végül pár napra Balatonra utazott, így mi is rendeztük sorainkat és ő is egészen kicserélődve jött haza. Persze nem volt a dolog lezárva, de elkezdődött valami a testvérek kapcsolatában, és szerencsére sokkal több benne a pozitív, mint a negatív elem:))
Ölelgeti...
Dorka remekül el tudja szórakoztatni Barnit, azt mondjuk nem állítom, hogy nagyon gyöngéden bánik az öccsével:)) Barni szerencsére bírja a gyűrődést és mindent viccesnek talál, amit Dorka csinál. Rá lehet bízni Barnit pl. egy gyors zuhany erejéig, néha önszántából még ennél tovább is foglalkozik vele. Mindezek ellenére volt idő, amikor a fenti kérdésre nem igen volt a válasz. Amikor azt mondta Dorka, jobb volt egyedül... Nehéz az is, amikor - teljesen jogosan - megjegyzi, hogy Barnival többet foglalkozunk és Barnira sosem haragszunk... Mondjuk ez utóbbi lassan érvényét veszti...
Imádom, mikor Dorka rám szól, hogy figyeljek Barnira, mert valami veszélyes dolgot művel. Vagy ő maga megmenti. Amikor Barni sír és megkeresi neki a zenélő pingvint. Amikor hallja, hogy felébred és alig lehet lebeszélni róla, hogy beszaladjon hozzá. Amikor szól, hogy szerinte Barni éhes, szomjas vagy valami és kiderül, hogy igaza van.
Nehéz, amikor az ágyunkon játszik és Barni ott ácsingózik az ágy végén, amíg össze nem csuklanak a lábai. Vagy amikor Dorka kizárja a szobából, mert olyat szeretne játszani, amiben Barni zavarja. Megértem ezt az igényét teljes mértékben, de azért fáj a szívem, amikor Barni reménykedve üldögél az ajtó előtt, felcsillan a szeme az ajtónyitódásra, majd az orra előtt újra becsukják az ajtót...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése