Különleges nap a mai: ezen a napon egy évvel ezelőtt is szültem és hatésfél évvel ezelőtt is szültem. Nagyon jól összehangolták a gyermekek:))
Most tehát előjött a szüléstéma, mint minden születésnapkor. Újraélődik. Közben meg hihetetlen, hogy még csak most volt és máris ilyen rég volt...
Dorka születése úgy indult, hogy még csak három napja nem dolgoztam - sok eszem volt, így utólag - és még hátra volt egy hét a kiírásig. Reggel beugrottunk a kórházba kisebb vérzés miatt, dokinéni mondta is, hogy ebből már bármi lehet. Pénteki nap volt, Gábor dolgozott, én meg dél körül elkezdtem fájni. Náluk járt Luca, beszélgettünk, fájtam, de semmi komolyra nem gondoltam. Hat körül kipróbáltam a jóslófájást elmulasztó fürdést - azért gondoltam jóslófájásnak, mert nem volt rendszeres. Nem múlt el, így Luca maradt, amíg Gábor hazaért. Akkorra már fájt eléggé, gondoltam az alvástól elmúlik (előző este, az első kakaóparti után az alvástól elmúlt), de nem múlt el. Éjfélkor már arra gondoltam, kéne szólni a szülésznőnek, de még vívódtam, aztán egykor meglett a megoldás: kis pukkanó érzés, elfolytam. Telefon a szülésznőnek (Mi van Szilvikém, fáj? kérdezte, épp indult volna haza, de így maradt), öltözés, kocsiba le, de már csak csigatempóban, Gábor izgult, hogy nem érünk be. Bent a lelombozódás, amit jó hírnek szántak: két ujjnyi, ebből reggel hétre gyerek lesz. Arra gondoltam, addig nem bírom ki. Szerencsére nem is kellett, ikea szobába mentünk, papírokat írtam alá a fájásszünetekben a labdán ülve, szülésznőm kedves, kerestük és megtaláltuk a jó pozíciót: labda a kádban, haszuhanyozás. Gábor üldögélt mellettem, beszélgettünk? Nem emlékszem. Egész jól bírtam, egyszer mondtam csak azt, hogy ezt nem fogom kibírni. Dokinő néha benézett. Aztán, mikor szülésznő változást gyanított, mert az ágyon ülve megemelkedtem a fájások alatt - én csak azt éreztem, még jobban fáj - átmentünk egy "rendes szobába" és ott folytatódott... Egy fájás az egyik oldalon, egy a másikon, hangzott a feladat, de nem bírtam. Ott mondtam megint, hogy én ezt nem bírom tovább, komolyan is gondoltam, többször is ezt éreztem, de végül bírtam... Nekem ez a az utolsó szakasz sokkal nehezebb volt, mint előtte órákon át, pedig maximum fél óra lehetett. Nem nyomtam jól, mert féltem. Veszekedett is velem a csapat, de nem tudtam ennél többet kihozni magamból. Aztán mégis. Volt az a bizonyos vágás is, amit kihagytam volna, de akkor már csak mérsékelten bántam. És az a néhány pillanat, amikor kibújt és sírt és a hasamra rakták és rám nézett és már nem sírt - biztosan benne van és marad is a top10-ben:)). Jó, hogy Gábor ott volt, ő jobban emlékezett a dolgokra. Azokra is, amik az orrom előtt történtek, de mégsem jutottak el hozzám. Rossz volt, hogy elvitték fürdetni és hallottam, hogy megint sír, engem közben varrtak, fájt nagyon, de aztán visszahozták becsomagolva, nagyszülők is megnézhették, majd a mellem közelében (szopi nem volt, de ez egy másik történet kezdete) álomba szenderült. Ilyenből még bármennyit bevállalok, hangzott az összegzés...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése