Szusszanás

mert Gábor van lent a gyerekekkel... És olyan jól tud esni az üres lakás:))

Holnap megyünk ismerkedős sulis kirándulásra, holnapután évnyitó és már itt is a hétfő...

Mára megint csak elmosódott kép jut, Dorka alkotása, Manók a hegyen:

Kár hogy nem látszik jól. Azért is tetszik annyira, mert egy kallódó, összefirkált kartonlapra kezdett el rajzolgatni az új ceruzáival, és végül olyan egyben van az eredmény: a kukucskáló manók, a hegyoldal és a kis házikók...

Hernyómentő

Ma Dorka felajánlotta, hogy reggeli után összesöpör az asztal alatt, ahol Barni után több kiló kiflimorzsa hever. Söprögetés közben egy hernyót talált - hogy került oda??? - és némi tanakodás után egy zsepin kivitte az erkélyre.

Otthagytuk, a seprést végül én fejeztem be, majd Dorka figyelmeztetett, hogy zárjam be a gyerekzárat a takarítószeres szekrényen. Pedig még csak pár napja van rajta gyerekzár. Elmentünk színes ceruzát venni az iskolakezdéshez. Mikor hazaértünk, a hernyó még mindig ott dekkolt a zsepin. Dorka leszedte a zsepiről, a hernyó meg lelkesen fel-alá járkált a kezén. Nagyon egymásra találtak:)) Végül Dorka úgy döntött, leviszi a kertbe - biztosan tartott tőle, hogy én megelégelem a hernyócskát az erkélyen - de miután visszajött, elmondta, hogy nagyon nehezen vált meg tőle, majdnem visszahozta:))

Kedves hernyócska, további minden jót!

Tesó

Most, hogy Barnus 1 éves lett, mérleget vontunk Dorkával:

Én: Most már egy éve van kistesód. Jó, hogy van?

D: ...rövid gondolkodás... Igen.

Én: És ezt nem csak azért mondod...

D: Nem, anya. Szeretem.

A dolog tehát, úgy tűnik, nem reménytelen. Pedig volt néhány hullámvölgy.

December elején, mikor folyamatos hányingerrel és ritka alacsony vérnyomással küszködtem, a leányzó nekem szegezte a szemrehányásokkal teli kérdést: hát nekem már sose lesz kistestvérem? Ekkor még nem avattuk be, csak karácsony reggelén, amikor Dorka már majdnem öt éve egyke volt. Ühüm. És mikor díszítjük a karácsonyfát? volt a válasz.

Aztán jöttek a hosszú hónapok, amikbe még nem zavart be a kistesó, mert odabent volt. A neve kapcsán támadtak ugyan viták, de lassan elcsitultak. Július végén már együtt vártuk: Bar-na-bás, gye-re ki!

A megszületése után nem egészen úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztük. A Barni körülötti bonyodalmak, a sokat sírdogáló anyuka, a tervezettnél hosszabb kórházazás kissé megbillentette Dorkát, így mire hazajöttünk, eléggé elviselhetetlenné vált... Számolgatta a puszikat és öleléseket, amiket az öccse kapott, de ő maga nem volt ölelhető... Én még csak-csak kézbe vehettem a gyereket, mert szoptattam, de az apját és a nagyszülőket a közelébe se engedte. Záporoztak a szemrehányások. Végül pár napra Balatonra utazott, így mi is rendeztük sorainkat és ő is egészen kicserélődve jött haza. Persze nem volt a dolog lezárva, de elkezdődött valami a testvérek kapcsolatában, és szerencsére sokkal több benne a pozitív, mint a negatív elem:))

Ölelgeti...

Viccelődnek, együtt fürdenek...

Dorka remekül el tudja szórakoztatni Barnit, azt mondjuk nem állítom, hogy nagyon gyöngéden bánik az öccsével:)) Barni szerencsére bírja a gyűrődést és mindent viccesnek talál, amit Dorka csinál. Rá lehet bízni Barnit pl. egy gyors zuhany erejéig, néha önszántából még ennél tovább is foglalkozik vele. Mindezek ellenére volt idő, amikor a fenti kérdésre nem igen volt a válasz. Amikor azt mondta Dorka, jobb volt egyedül... Nehéz az is, amikor - teljesen jogosan - megjegyzi, hogy Barnival többet foglalkozunk és Barnira sosem haragszunk... Mondjuk ez utóbbi lassan érvényét veszti...

Imádom, mikor Dorka rám szól, hogy figyeljek Barnira, mert valami veszélyes dolgot művel. Vagy ő maga megmenti. Amikor Barni sír és megkeresi neki a zenélő pingvint. Amikor hallja, hogy felébred és alig lehet lebeszélni róla, hogy beszaladjon hozzá. Amikor szól, hogy szerinte Barni éhes, szomjas vagy valami és kiderül, hogy igaza van.  

Nehéz, amikor az ágyunkon játszik és Barni ott ácsingózik az ágy végén, amíg össze nem csuklanak a lábai. Vagy amikor Dorka kizárja a szobából, mert olyat szeretne játszani, amiben Barni zavarja. Megértem ezt az igényét teljes mértékben, de azért fáj a szívem, amikor Barni reménykedve üldögél az ajtó előtt, felcsillan a szeme az ajtónyitódásra, majd az orra előtt újra becsukják az ajtót...

 

Hát itt tartunk most. Rendben vannak. Rendben vagyunk.

 

Dolgos hétvége, kalandos hétfő...

Egy újabb hasznos dolgokkal és pihenéssel töltött hétvége - mily meglepő, hogy ez megint olyan hétvégére esik, amikor csak egygyerek (a pici) van itthon. Dorkát a nagyszülei Zánkán kényeztették ezidőtájt.

Szombaton délelőtt biopiacon voltunk, majd bevásároltunk egyebeket is, ebéd után a fiúk aludtak, én meg a számítógép előtt ülve, illetve egy könnyvel pihengettem, mely tevékenységeket rendrakással szakítottam meg, hogy hű legyek a bejegyzés címéhez. Miután megtudtuk, hogy Dorka délelőtt egészen Révfülöpig biciklizett - amihez meg kell mászni a szepezdi emelkedőt - nekünk is bicózni támadt kedvünk. Rendrakás közben a régi sisak is előkerült, így kellő felkészültséggel tudtunk útra kelni Barnussal. Nagy élet volt a Kopaszi gáton és jól elfáradtunk.

 

 

 

Vasárnap még dolgosabb voltam:)) Főztem Barninak és magunknak, fagyit csináltam és KENYERET sütöttem, életemben először! Egész jó lett, bár a szakértő - akinek a receptje alapján készült -hiányolta a kongó hangot. Szerencsére a szakértő családja és a mi családunk ennek ellenére mind egy szálig bekebelezte a művet, emlékét egy fénykép őrzi:
 

Közben hazaért Dorka, aki kifejtette, hogy ő igazából szeretne visszaszokni a délutáni alvásra (amiről kb. egy éve szokott le), mert nagyon elfárad estére. Abban maradtunk, hogy egy hete maradt a nyárból, amire már nem érdemes visszaszokni, de ezen a héten aludhat. Kalandos hétfőn állta is szavát, most épp durmol, míg én e sorokat írom. Közben Barni pedig leszokni látszik a délelőtti alvásról, pedig azt reméltem, még húzza egy darabig. Na mindegy is, a jövő heti sulikezdés mindannyiunk alvási szokásait meg fogja változtatni:))

 

És mitől kalandos hétfő? Már rég ígértem Dorkának, hogy elmegyünk a bölcsis játszó néven futó játszótérre, amit ma meg is tettünk, csak előtte gondosan bezártam az ajtót, kulccsal befelé:(( Gábor futott egy kört, mert szerencsére a telefonom nem volt a lakásban... A játszó egyébként nagyon jó, csak nem két éven aluliaknak. Ahol Dorka akart lenni, ott Barni utált lenni, ahol Barni elvolt, ott Dorka unatkozott. Azért egy picit együtt is játszottak:

 

 

 

Aztán jött két ismerős, némileg enyhítve a problémán. Ja, és szóba elegyedtem egy nénivel (vagy inkább ő velem), kérdezte lesz-e harmadik, mondtam, ha apuka is úgy gondolja, mire azt ajánlotta, vessek be cselt és essek "véletlenül" teherbe. Hát inkább nem fejtem ki, hogy erről mi a véleményem, milyen hatással van gyerekre, apára, anyára... Mert a néni megbánta, hogy nem lett harmadik, és így visszamenőleg úgy tűnik neki, hogy bármi áron is kéne az a harmadik... Jó erős hatása van ennek a gyerektémának, azt hiszem kevés más dolog van, amin emberek életük végéig képesek rágódni...

Suli

Egy hét múlva Dorka iskolába megy. Nem győzzük kapkodni a fejünk, hogy milyen hamar elteltek az ovis évek. Dorka várja már a sulit, de közben nehezen engedi el az ovit: múltkor kifejtette, hogy 3 éves szeretne lenni, hogy most menjen oviba:)) Sőt, még kétszer kijárná az ovit és csak utána menne suliba...

Mindenesetre azért készülődünk és izgulunk és aggódunk, hogy fog menni a koránkelés. Van már iskolatáska és tolltartó, már csak apróságok hiányoznak.

Dorka, remélem, hat év múlva majd újra hatéves akarsz lenni, hogy újrakezdhesd az iskolát:))

Bicó

Nagyon szeretek biciklizni, na nem fanatikusan, edzéscélból, hanem közlekedésileg, főként az autó és a bkv alternatívájaként. Mindenesetre a gyerekeknek ezzel együtt kell élniük, ha már ebbe a családba születtek:))

Dorka másfél évesen (persze ez is Zánkán történt) ült először a bicikliülésben, rögtön átütő volt a siker. 

A kezdeti sikereken felbátorodva Budapesten is kipróbáltuk ezt a formációt, majd hosszabb kirándulásokon is voltunk. Aztán lett Dorkának saját biciklije, pótkerékkel. Egy esős, hideg, júniusi falunapon Dorka egy Piroskától kölcsönkapott biciklivel ráérzett az egyensúlyra és búcsút intett a pótkeréknek. A hirtelen jött bátorságban minden bizonnyal az is szerepet játszott, hogy az esőtől és a szemébe húzott kapucnitól semmit sem látott, valamint az is, hogy Piroskának már ment a dolog:))

A kis piros bicikli szuper volt, csak lassan haladt, az új bicót - mily meglepő fordulat - Zánkán, azaz Bfüreden vettük és első kipróbláskor Dorka a csalános nádasban landolt vele. De ez nem tántorította el, büszke tulajdonosa lett a Lili névre hallgató rózsaszín biciklicsodának:))

 

Eközben, szintén Zánkán:)), egy hosszabb biciklis kör után Dorka búcsút intett a bicóülésnek, mert kinőtte. Négyésfél évesen már nagyon nehéz volt vinni. Az ülés azóta várta új gazdáját, most nyárig kellett várnia és lőn:

A sisakot még keressük...
Dorka legújabb bicaja pedig nagy, kék és váltós! És majdnem vadiúj:))
Dorka még szeretne rá egy babahordozót...

 

Barni első éve

Szerencsére Barnussal a mozgásfejlődés mellett más dolgok is történtek az első évben - többségében, azt gondolom, pozitív dolgok:)) Rengeteget utazott például, megszokta kis családunkat és közben mindenféle izgalmakat csempészett az életünkbe. Ja és most már sokszor velünk étkezik és ételei egyre gyakrabban hasonlítanak a mi ételeinkre:))

Szilvásváradon jártunk már Dorka csecsemőkorában, és nagyon bejött.

 

 

 

 

 

Barnika két hónaposan ide kirándult először. Most is nagyon jó volt:)) Kirándultunk, kisvasutaztunk, Dorka kalandparkozott, jókat ettünk és mindeközben Barni nagyokat aludt apukájára vagy rám kötve.

 

 

 

 

Síelésen kétszer is volt Barni, mind a kettő jól sikerült. Az elsőn öt hónapos volt, a másodikon már hét, szerencsére mindkétszer tudtunk nagymamai segítséggel síelni.

 

Aztán kitavaszodott, Barnus egyre nehezebb lett, így időnként átkerült a hátamra. Elöl is és hátul is szeret lenni és mindkét szülőjén nagyon szívesen időzik:))

 

Tavasszal Siófokon is jártunk, nyáron pedig Kanárin nyaraltunk, és ha mindez nem lenne elég, még Zánkán is eltöltöttünk egy hetet. Ezeken (is) annyi rengeteg jó fotó készült, hogy egyszerűen nem tudok választani, de azért megpróbálok...

Mindeme kaland mellett meg kell említenem, hogy Barni első évében iskolába jártam, ezt nevezem csak igazán kalandnak:)) Öt hetes volt, amikor először mentem órára, ő azalatt a nagyon bevállalós nagymamájával egy parkban múlatta az időt, és ha elkeseredett éhség vagy szomorú lelkiállapot tört rá, nagymamája sms-ben riasztott... Amikor a nagyi nem ért rá, jött Gábor vagy kendőben hallgatta velem az okosságokat. Így vészeltük át a szeptembert, jó pár dologról azért így is lemaradtam. Az októberi tanítást is hasonlóképp éltük túl, csak már az egyetem épületében vártak engem, majd novemberben, mivel addigra Barnus túl volt két megfázáson, nem jött velem. Így reggel szoptattam, fejtem, rollerre és buszra pattanva bementem, 3 órával később rollerre és buszva pattanva hazajöttem, szoptattam, kendőztem, fejtem, majd rollerre... ld fentebb, végül itthon szoptattam és összezuhantam. Decemberben ugyanez, január vizsgaidőszak:) sose örültem még ennek ennyire és februártól hozzátáplálás miatt könnyített menet... Még egy kis gyakorlat Kőbányán, majd júniusban államvizsga és a júliusi diplomaosztóra már ki is nyaraltuk magunkat.

Idén augusztusban pedig eggyel nőtt a családban a szülinapjukat ebben a hónapban ünneplők száma:)) Boldog szülinapot Barni!

 

 

Barnis számok és emlékek

Barnika a mozgásfejlődés újfajta módjával ismertetett meg minket: amikor a dolog nem megy simán a maga útján. Kezdetben csak annyi látszott (természetesen nem én láttam, hanem a nagymamák), hogy nem tartja magát olyan jól. Öt hónapos korában még nem fordult semerre, amire a hivatalos doktornénink jelezte, hogy neurológus kéne. Kissé mellbevágott a dolog, végül a nem hivatalos doktornénink tanácsára dévénybe kezdtünk. Ezzel egy olyan történet kezdődött, amit minden szülő átél kicsiben (mint mi) vagy nagyban, ha a gyereke eltér a normától: sok vélemény, szakembertől és laikustól, kért és kéretlen, melyek egymásnak sokszor ellentmondanak, míg végül a szülő saját szakállára hoz valamilyen döntést a gyereke sorsáról. Nálunk ez úgy zajlott, hogy majd forog, minek sietettni, az enyém is csak feküdt x ideig kontra milyen jó hogy időben szakemberhez került, ilyenkor még hatékonyan lehet segíteni. A diagnózis (amiben dévényes és neurológus egyetértett): enyhe hipotónia, nagyon laza ízületek, így hiába szeretett volna forogni, nem tudott. Amiben nem értenek egyet: elég-e a dévény, vagy kell más is. Ez még most is nyitott kérdés.

 

Mindenesetre az első kezelés után 3 nappal mindkét irányba forgott Barnika és nagyon örült a fejleménynek:). Ekkor volt fél éves. Folytattuk a kezelést, amit a vártnál jobban viselt: csak akkor sírt, ha fáradt volt, vagy ha a következő lépcsőfokra gyúrtunk, ami még nem ment neki. Olyankor hullottak a nagy krokodilkönnyek a matracra:(

Jártunk, így hét hónaposan meglett a kúszás is - igaz, csálé volt, de a célnak tökéletesen megfelelt: haladt vele. Jártunk tovább, de a csálé kúszást Barnika nem adta. Ennél a résznél volt néhány hullámvölgy, mert nagyon rossz volt nézni, ahogy csinálta és nagyon vártuk a következő lépcsőfokot. De nem siette el: először kúszásból(!) feltérdelt, majd kúszva(!) lépcsőt mászott. Négykézláb hintázott. És végül már 11 hónapos is elmúlt, mikor rájöttünk, hogy tud mászni, csak nem akar. De a hideg kövön felemelte a hasát:)). Majdnem egy éves volt már, mikor tényleg szépen és gyorsan tudott mászni és abbahagyta a kúszást. De még nem ült, csak támaszkodva. Viszont állt már tíz hónapos korában (a kanárinyaraláson). Teljesen összevissza. Az ülés a szülinapja utáni zánkai nyaraláson jött el végre, azóta már érti azt is, hogy mire jó:))

 

 

Most rövid tornaszünet, mivel mindent tud, amit tudnia kell... Aztán lassan elkezdjük várni a következő lépcsőfokot. És közben hallgatom a vitát a dévénymódszerről és arról, hogy ez nem úri huncutság-e, hiszen a gyerekek régen is felnőttek, pedig nem volt ezmegaz... Nekünk nagyon jó, hogy van dévény. És az is, hogy most némi pihenéshez jutunk a mozgásfejlődés sűrű dzsungelében...

kellegyhét...

Annyi téma van, amiről szeretnék írni, mert már oooolyan régóta gyűlnek... Jó ideje már gondolkodtam azon, hogy szeretnék írni a dolgainkról, és ebben a tervezgetési fázisban jól felhalmozódott az anyag... Aztán elkezdtem írni, de továbbra is csak gyűlik. Rengeteg a régi és új történet. Persze nagyon jó, hogy vannak:)

 

 

Például voltunk Zánkán. Nagyon jó volt, jártak nálunk barátok és rokonok, vendégségben voltunk a budapesti szomszédaink nyaralójában, szuper idő volt végig. Pedig nehezen indultam neki, de mikor odaérünk, mindig rájövök, hogy mennyire szeretek ott lenni:))

Szülések és születések folyt.

A második szülésem környékén több hibát is elkövettem. Például úgy gondoltam, a szülés hasonlítani fog az előzőre, könnyebb lesz, de legalábbis biztosan nem lesz nehezebb, gyorsabb lesz, megint a kiírás előtt szülök, most majd gátmetszés sem fog kelleni... ésatöbbi. 

Hát nem egészen így lett, amit már abból is gondolhattam volna, hogy a terhességem is egészen másmilyen (nehezebb) volt, mint az előző, és Barni mindent elkövetett már ekkor is, hogy a hasonlóság minél kevesebb legyen... 

Mindenesetre nem készültem eléggé lelkileg a szülésre, viszont a 37. héttől türelmetlenül vártam... egészen a 41. hétig, amikor már a hasam elképesztően nagy volt és a mindennapjaim részévé vált a gyermek sikertelen ébresztgetése ctg közben. Ekkor még naivan abban a hitben voltunk, hogy a gyermek nem olyan nagy. De a 40. héttől elvesztettem a magabiztosságom, többször erős aggódásrohamok jöttek rám, hogy miért nem indul el kifelé, biztosan valami baja van - messze nem volt ez ideális állapot senkinek sem. Aztán egyik éjjel, kiírás után 6 nappal, kettőkor arra ébredtem, hogy meleg valami csordogál a combomon, sajnos a jó kis pukkanó érzésről így lemaradtam. Nem gondoltam, hogy így fog indulni a szülésem. Szóltam Gábornak, hogy folyok, mire rögtön teljesen éber lett, és máris menni akart, én viszont közöltem, hogy fájás nélkül a kórház közelébe se megyek. Közben folyamatosan folytam, Gábor jött utánam a felmosóval mindenfelé, mondogatta, hogy menjünk, közben zuhanyoztam, hogy fájások induljanak, csoda, hogy Dorka nem ébredt fel. Végül háromkor jött egy - rögtön jókora - fájás, de ennek kifejezetten örültem, mondtam Gábornak, hogy lassan indulhatunk. Dorka át a szomszédba, ők csodálkoztak, milyen virgonc vagyok, hát persze, mert még csak 10 percesek. Törülközővel a lábam közt a kocsiba be, irány a kórház, ahol a fiatal ügyeletes orvos nagyon gyengéden vizsgált meg, majd közös erővel megállapítottuk, hogy szülés elindult, nincs más hátra, várni kell. Mivel most nem volt szülésznőm, nem járt szülőszoba, beköltöztem a vajúdóba, Gábor a folyosón a többi apuka közé vegyült. Majd haza kellett ugrania a vérvételes papírért. Nem voltak vészes fájások, sokat üldögéltem a folyosón Gáborral, végül zuhany mellett döntöttem. Innen nagyon felgyorsultak az események, közben szobatársak váltották egymást, világos lett odakint. A ctg-n ottfelejtettek, a műanyag széken a fájások borzasztóan fájtak, a szünetekben meg azon gondolkodtam, milyen érdekes, hogy az embereknek egy új nap kezdődik, mennek dolgukra, nekem meg milyen különleges napom lesz. Végül a szülésznő, akit megnyertem erre a szülésre, megszabadított és bemutatkozott. A fájások nagyon erősek voltak, az ágyra támaszkodtam, amikor jöttek, egy császáros szobatárs nézte szenvedésem, némi irigységet éreztem irányába, bár nagyon nem akartam császárt. Szülésznő benézett, szólt, hogy a dokinőm úton van, és mindjárt mehetek szülőszobába. Aztán eltűnt, én meg nagyon fájtam, és nem értettem, miért nem jön vissza. Jött, mondta, hogy a dokinő megvizsgál, utána szülőszoba. Mondtam, én már a vizsgálóra nem fogok tudni felfeküdni, szerencsére látta, hogy nem viccelek, irány az ikeaszoba, Gábor végre bejöhet. Mire beért, én fetrengtem, már nem tudtam örülni lelkesedésének, úgy éreztem, ez sokkal rosszabb, mint Dorkával. Már máshogy fájtam, éreztem, hogy ez már kitolás, kértem a szülésznőt, nézzen meg, ekkor beesett a dokinő, kiderült, hogy ez már tényleg az, és nincs szülőszoba, marad a franciaágy. Nagyon rossz volt a vége megint, nem volt idő jó pozíciót keresni, és bár hallottam, mit kérnek tőlem, nem tudtam teljesíteni. Arra nagyon emlékszem, amikor dokinő mondta: ha nem akarnék gátvédelmet, már kint lenne... itt egy pofont éreztem volna adekvát válasznak. Végül vágni kellett, mert Barni nagyon nagy volt. 8.40kor született, felhördülést váltott ki méreteivel, és ő is megnyugodott a hasamon és megvolt a top10 érzés is:))

Sokat gondolkodtam rajta, miért volt ennyire más, az első szülés olyan elmosódottan él bennem, nem emlékszem dolgokra, amik az orrom előtt zajlottak, ez a második meg olyan élesen megvan, és élesebbnek éreztem a fájdalmat is. Arra jöttem rá, hogy az elsőnél volt időm déltől hajnalig ráhangolódni, és Gábor is velem volt, ami lehetővé tette, hogy módosult tudatállapotba kerüljek. A másodiknál ez nem sikerült: Gábor későn kapcsolódott be, a vajúdóban még beszélgettem más vajúdókkal, mert jól voltam, aztán olyan hirtelen gyorsultak fel az események és észnél is kellett lennem, mert a szülésznővel nem ismertük egymást, és nem csak rám figyelt. Magamra voltam utalva. Nem volt lehetőség rá, hogy átadjam magam annak a más állapotnak, ami miatt az első szülésem a fájdalmak ellenére nagyon pozitív emléknek maradt meg. Sajnálom, hogy így alakult, de ugyanakkor újabb egészséges és csodaszép gyerek a végeredmény, szóval miről beszélünk:)) Ha szülök majd még egyszer, jobban fel fogok készülni lelkileg, arra is, hogy bármi lehet, hiába nem először állok neki és remélem sikerül majd olyan körülményeket teremteni a szüléshez, hogy lehetőségem legyen átadni magam a szülés folyásának... 

Szülések és születések

Különleges nap a mai: ezen a napon egy évvel ezelőtt is szültem és hatésfél évvel ezelőtt is szültem. Nagyon jól összehangolták a gyermekek:))

Most tehát előjött a szüléstéma, mint minden születésnapkor. Újraélődik. Közben meg hihetetlen, hogy még csak most volt és máris ilyen rég volt...

Dorka születése úgy indult, hogy még csak három napja nem dolgoztam - sok eszem volt, így utólag - és még hátra volt egy hét a kiírásig. Reggel beugrottunk a kórházba kisebb vérzés miatt, dokinéni mondta is, hogy ebből már bármi lehet. Pénteki nap volt, Gábor dolgozott, én meg dél körül elkezdtem fájni. Náluk járt Luca, beszélgettünk, fájtam, de semmi komolyra nem gondoltam. Hat körül kipróbáltam a jóslófájást elmulasztó fürdést - azért gondoltam jóslófájásnak, mert nem volt rendszeres. Nem múlt el, így Luca maradt, amíg Gábor hazaért. Akkorra már fájt eléggé, gondoltam az alvástól elmúlik (előző este, az első kakaóparti után az alvástól elmúlt), de nem múlt el. Éjfélkor már arra gondoltam, kéne szólni a szülésznőnek, de még vívódtam, aztán egykor meglett a megoldás: kis pukkanó érzés, elfolytam. Telefon a szülésznőnek (Mi van Szilvikém, fáj? kérdezte, épp indult volna haza, de így maradt), öltözés, kocsiba le, de már csak csigatempóban, Gábor izgult, hogy nem érünk be. Bent a lelombozódás, amit jó hírnek szántak: két ujjnyi, ebből reggel hétre gyerek lesz. Arra gondoltam, addig nem bírom ki. Szerencsére nem is kellett, ikea szobába mentünk, papírokat írtam alá a fájásszünetekben a labdán ülve, szülésznőm kedves, kerestük és megtaláltuk a jó pozíciót: labda a kádban, haszuhanyozás. Gábor üldögélt mellettem, beszélgettünk? Nem emlékszem. Egész jól bírtam, egyszer mondtam csak azt, hogy ezt nem fogom kibírni. Dokinő néha benézett. Aztán, mikor szülésznő változást gyanított, mert az ágyon ülve megemelkedtem a fájások alatt - én csak azt éreztem, még jobban fáj - átmentünk egy "rendes szobába" és ott folytatódott... Egy fájás az egyik oldalon, egy a másikon, hangzott a feladat, de nem bírtam. Ott mondtam megint, hogy én ezt nem bírom tovább, komolyan is gondoltam, többször is ezt éreztem, de végül bírtam... Nekem ez a az utolsó szakasz sokkal nehezebb volt, mint előtte órákon át, pedig maximum fél óra lehetett. Nem nyomtam jól, mert féltem. Veszekedett is velem a csapat, de nem tudtam ennél többet kihozni magamból. Aztán mégis. Volt az a bizonyos vágás is, amit kihagytam volna, de akkor már csak mérsékelten bántam. És az a néhány pillanat, amikor kibújt és sírt és a hasamra rakták és rám nézett és már nem sírt - biztosan benne van és marad is a top10-ben:)). Jó, hogy Gábor ott volt, ő jobban emlékezett a dolgokra. Azokra is, amik az orrom előtt történtek, de mégsem jutottak el hozzám. Rossz volt, hogy elvitték fürdetni és hallottam, hogy megint sír, engem közben varrtak, fájt nagyon, de aztán visszahozták becsomagolva, nagyszülők is megnézhették, majd a mellem közelében (szopi nem volt, de ez egy másik történet kezdete) álomba szenderült. Ilyenből még bármennyit bevállalok, hangzott az összegzés...

egy meg egy az sok?

Régen írtam. Gondolkodtam, mi az oka, és arra jutottam, hogy egy gyerek mellett legtöbbször jut rá idő, kettő mellett kevésbé. Micsoda meglepő felfedezés... Látszik, hogy kezdő kétgyerekes vagyok. Akik nem kezdők a témában, mind azt mondják, hogy két otthon levő kisgyerek az iszonyú nehéz. Eszembe ne jusson, tanácsolják:))

Heti beszámoló: hétfőn hármasban mentünk dévényre. Busszal és villamossal a kellemes 39 fokos nyárban... Bár Dorka induláskor nem lelkes, amikor ott vagyunk, eléggé feltalálja magát. Barni is jobban bírja a tornát, ha a nővére szórakoztatja, mint amikor én. Aztán haza, gyors ebéd, aminek egy részét pépesítettem Barninak. Nem ízlett neki, de sebaj. Barni aludt, Dorkával néztünk egy kis szertornát, társasoztunk és egy kicsit játszott egyedül, hogy én tudjak pihenni (=számítógép előtt ülni)... Délután le a kertbe, Blankát is lehívtuk és kitaláltuk, hogy másnap töltse velünk a napot. Nem jött össze, mert összevesztek azon, hogy hogyan kell olimpiásat játszani:(( Dorka megpróbált békülni, de Blanka kitartóan sértődött, így keddi buli lefújva. Gábor korán hazajött, mert nem gyógyul. Kedden délelőtt allende, Ágiékkal, Barni imád hintázni. Délután meglátogatott Melinda, majd Dorka eltávozott egyik kedvenc nagymamájával. Szerdán jóga:)), fogorvos, gyertyavásárlás az ünnepelteknek szombatra, és egy találkozás, ami miatt  most megint sokat gondolok a munkára... Két gyerekkel a másik kedvenc nagymamától haza, a boltnál csomó ismerős. Rég látott ovistársakkal játszótér, én hálás vagyok, hogy most nyáron nem vagyok terhes:)) Aztán még egy kis itthoni játszótér, kibékülés Blankával, majd Kinga is csatlakozik, hárman játszanak olimpiásat. Negyed kilenckor Dorka végül jó fáradtan hazaér. Na ilyen nem lesz sok szeptembertől...

Csütörtökön tenisz, aztán Dorka ottmarad másik kedvenc nagymamájánál és mikor végre Barni elalszik, akkor leülök a gép elé: ez van most. Ma laza, egygyerekes este lesz. Arany életem van:))

Érdekes érzés, amikor gyerektelen, de a témával foglalkozó barátnőim, ismerőseim - ahogy öregszem, egyre kevesebb van belőlük:)) - meglátogatnak. Elgondolkodok azon, hogy a mi életünket elnézve vajon melyik érzés az erősebb bennük: az idenekemhármatis érzés vagy a nembiztoshogycsakagyerekteszboldoggá,olyanjólmegvagyunkgyereknélkülis érzés. Előbb vagy utóbb majd mindegyikükről kiderül...

Cetlik

Természetesen, ha szert teszek egy kedves cetlire, azt szívesen dédelgetem abban az esetben is, ha az nem a gyermekeim műve:))

A körte továbbra is az én jelem, a levél egy helyes pasié, aki már óvodásnak is nagyon helyes volt. Kár, hogy akkor még nem ismertem.

A gyűrődések pedig onnan származnak, hogy Barni is szerette volna megdédelgetni a cetlimet...

Számok és emlékek 2

Dorka 1 éves kora után is nagyon cukigyerek volt:

Szeretett hordozva lenni, babakocsiban ülni, biciklin utazni, jól bírta a tömegközlekedést és folyton ismerkedett...

Mindenfelé programra el lehetett vele indulni, mert szinte mindenhol jól érezte magát. Alvás szempontjából is nagyon rugalmas volt, idegen helyen és nehezített körülmények között is tudott aludni. 16 hónapos korától már csak egyszer aludt egy nap, de azt mindig:))

Ebben az időszakban víziszonyra tett szert és az első tengerparti nyaraláson nem volt hajlandó vízbe menni. Egészen két és fél éves koráig tartotta magát ehhez a dologhoz, nagy bánatunkra. Aztán rájött, hogy nem éri meg és továbblépett.

Azóta már rengeteg más dologgal is hasonló módon türelemre tanított, ugyanis a megoldás általában az volt, hogy ki kellett várni, míg ő elszánta magát/megérett rá/legyőzte félelmét. Nehéz lecke egy magamfajta türelmetlen embernek:)

Másfél éves korától már nagyon vártuk, hogy beszélni kezdjen. Nem siette el, kétévesen kezdett beszélni, azóta néha arra vágyunk, hogy egy picit ne beszéljen:))

Az a bizonyos kétéves kor sok változást hozott Dorka életében és a mi életünkben, melyek nem voltak túlzottan szívmelengetőek. Erről talán egy következő posztban...

Akit illet

Boldog születésnapot!
Szülinapok tömkelege következik, újabban már négy családtag is ünnepel e szép hónapban...

Számok és emlékek

Mivel az idő nagy részében eléggé laza/nemtőrödöm/lusta anyuka vagyok, elég nagy gondban leszek majd, ha netán valamely gyermekem számokra vagy dátumokra lesz kiváncsi a gyermekkorával kapcsolatban. Ezért megpróbálom összegyűjteni a fontos adatokat:))

Kezdjük Dorkával:

2óra32perckor bújt ki, 3850 gramm volt és 56 centi. Azt gondoltuk nagy gyerek... Most már mást gondolunk a nagyról:))

Nehezen indult a szoptatás, de szerencsére belejöttünk. Az első sikerek mindenkitől nagy erőfeszítést követeltek és mindenkinél nagy elfáradást okoztak:

De innentől szépen hízott. Eleinte naponta írtuk az evéseket meg a súlyt. Illetve nem én, hanem Gábor - az ilyesmi neki sokkal jobban megy. Félévesen megduplázta magát és akkor lassan abbahagytuk...

Dorka nagyon nyugis, jóalvó, jóevő gyerek volt - az idő múlásával ezt egyre jobban tudom értékelni.

Négyhónaposan fordult meg (egy eléggé emlékezetes, hideg, bárányhimlős, Katis és Bogis zánkai kiruccanáson), hét hónaposan kezdett mászni és ülni, szintén Zánkán, de ezúttal nagyszülőkkel. Ezekre tisztán emlékszem, de a fotók tanúsága szerint ülni már hat hónaposan is tudott. Óvatosan az emlékekkel:))

Kilenc hónaposan állt fel:

Végül egy márciusi, szintén emlékezetes, válltöréses, apanélküli síelésen indult el, 13 hónapos korában.

Folyt köv...