Ambivalencia

hogy például már annyira, de annyira elég volt a terhességből és most mégis képes vagyok nosztalgiával gondolni rá, csak mert már nem leszek többet terhes... és sokszor eszembe jut, hogy kedden, miután egész nap keményedett a hasam, ültem délután a padon, Barnus játszott Dorka egyik osztálytársával, én egy háromgyerekes anyukával beszélgettem terhességről meg szülésről meg a kisbaba utáni, nem múló vágyról, kicsit később meg egy kismamával és egy kismamaságra nagyon vágyó anyukával is erről, megállapítottuk többek között azt is, hogy egyelőre semmi jele szülésnek, ez a pár keményedés ez igazából nuku. Aztán másnap délre megszültem...

Meg az is ilyen, hogy mennyire vágytam haza a kórházból, most meg nosztalgiával gondolok vissza rá, nyilván szintén azért, mert ilyen se lesz több, meg azért is, mert ott, mikor végre elég volt a tejem Marcinak, néha órákig semmi más dolgom nem volt, mint gyönyörködni benne, meg nézni az ablakból az esőt, miközben Marci szuszogott a nyakamba...

Igazából persze tök jó itthon Marcival, nemterhesen, egy szavam se lehet, kivéve talán, hogy Barnus meggyógyulhatna már... de már jobban van, már csak azon izgulok, nehogy a napokban előtörjön valaki máson ez a cucc...
És ha már a búcsú a terhességtől című résznél tartunk...