Elvesztettük

még múlt héten, jógáról hazafelé jövet a szent kutyát, Barnus alvó- és vigasztaló társát :(( Még a Móricz előtt nem sokkal egy kocsi ablakában lecsekkoltam, hogy megvan (Barnus a hátamon volt), majd Barnus elaludt, és itthon már csak azt vettem észre, hogy nincs meg. Nagyon izgultam, mit fog szólni Barnus, amikor megtudja - mert őt letettem az ágyra és aludt tovább, amikor én észrevettem - és hát nagyon érdekes volt látni, ahogy reagált. Felkelt és rögtön keresni kezdte, mondtam neki, hogy nincs kutya, elvesztettük, mire elkezdett nagyon sírni, közben hajtogatta, hogy vava, vava, ez ment vagy 20 percig, nagyon szívfájdító volt, teljesen olyan érzésem volt, hogy gyászol... Aztán vége lett, többet nem említette a dolgot (pedig délután a kutyát keresve bejártuk azt a bizonyos útvonalat), este nem kért pótlékot, majd másnap a kutya párjából, a narancssárga, eddig figyelemre se méltatott maciból lett kutya... Azóta teljesen átvette a kutya helyét, én meg magyarázkodhatok úton-útfélen, miért hívja a gyerek vava-nak a macit:)) 

Hát így kezeli a veszteséget egy másfél éves, aki ráadásul másnap ment a nagymamájához, utoljára látta a régi lakásunkat még lakásformában, és hétfőn egy új lakásba jött haza... Az új lakásban pedig a nővére nélkül tölti az éjjeleket az új szobájában... Úgyhogy nem is csodálkozom, hogy ennyi veszteség/változás kapcsán csak kapkodja a a fejét és kissé nyűglődős mostanság... Ennyit arról, hogy a gyerekeknek olyan könnyű, móka és kacagás az életük... 

A kék kutyáról emlékként két kép:

Nem mellesleg

Dorka a zűrzavar közepén 7 éves lett, meg is ünnepeltük, amennyire tőlünk telt. Volt egy családi négyesben tánc utáni ünneplés, volt egy zsúr a dobozok között, és volt egy családi buli anyukáméknál. Ennél kevesebből nem lehet megúszni:))

Dorka megkapta a vágyott Olivia-házat, amit egy doboztetőben pár nap alatt összerakott, majd átköltöztettük, most újra össze kéne rakni:)) A zsúrtól nagyon görcsöltem, Dorka nem lacafacázott, az összes lányt meghívta az osztályból, egy kivétellel el is jöttek, azaz összesen 12 lány, akik, mikor pénteken 2-kor (ez egy külön történet) mentem értük, már teljesen be voltak zsongva... A buli szerencsésen lezajlott, ebben nem kis szerepe volt két lelkes segítő anyukának: egy véres száj, 4-5 bőgés és egy halom kaja volt a mérleg, és általánosságban a jókedv volt az uralkodó hangulat...

A családi buli, a családtagok által megszokott mindenféle bonyolítások ellenére szintén jól sikerült, Dorka összesen annyi legofriends-el lett gazdagabb, hogy akár boltot is nyithatnánk, meg szerencsére lovaskártyát is kapott, ez a kettő ugyanis a fő sláger, kíváncsi vagyok, meddig tart a lelkesedés...

Szóval az a bizonyos felejthetetlen éjszaka, amikor szülni mentünk, már hét éve volt, és én egyre többször azon kapom magam, hogy Dorka kisgyerekkorától búcsúzom, és ezügyben nosztalgiázom... Mert most már tényleg eléggé nagylány, saját élete van, még akkor is, ha közben a lelki problémáin keresztül azt jelzi nekünk, hogy nagyon is szüksége van ránk, figyeljünk rá jobban... Ez egy érdekes kettősség most nekem, a kicsi és a nagy keveredése egy gyereken belül, ahol sokszor nehéz megtalálni az egyensúlyt...

Helyzetjelentés

avagy átköltöztünk, nagy a káosz és nincs időm írni:))

Persze mikor is jöhetne jobbkor egy influenza-szerű betegség, mint a költözés hajrájában. Pénteken még volt ágyam, pontosabban matracom, szombat reggel elvitték alólam, átköltöztem a fotelbe, amiből néha kikászálódtam pakolni... Ha nem vagyok beteg, valószínűleg nem éreztem volna magam olyan otthontalannak a hétvégén, mint így, hogy egyik helyen se lehetett ledőlni valahová, egyik helyen se tudtam semmiről, hogy hol van, még a fogkefém se találtam...

Hétfőn aztán egyedül voltam, átmentem búcsúzkodni, könnyesre sikeredett, pedig a beköltözésem abba a lakásba nem épp valami irigylésre méltó helyzetben történt. Felidéztem, amikor először kimentem az erkélyre, május volt, és olyan élet volt a kertben, amit a mai napig nagyon szeretek... Aztán felhívtam apukámat, hogy meg kéne néznie egy lakást, mire közölte, hogy ő több szar lakást nem néz meg, majd ha megvan az igazi, én meg mondtam, hogy megvan az igazi. Az is eszembe jutott, milyen nagyon megnéztek minket a játszón, amikor először lementem Dorkával, akkor esett le, hogy itt tényleg ismerik egymást az emberek:))

Most már mások égetik a lámpát abban a lakásban, mi meg itt égetjük a több lámpát a több szobában:)) A lakás még így kaotikusan is szép, jó hangulata van, a gyerekek is kezdik belakni. Sajnos a héten (és minden bizonnyal a jövő héten is) az egyik nagymama nyaral, másik nagymama valami gyulladt ízületből lábadozik, szóval Barnus az egyetlen segítségem a pakolásban, ami így mérsékelten hatékony... Most már jobb a helyzet, főztem, a sütőt is tudom használni, de azért maradt még kihívás bőven. Most épp az esti pakolásból kivontam magam, azért tudok írni, de ebből még nem csinálhatok rendszert:)) Pedig lenne még írnivalóm, remélem nem felejtem el...

Ja, és a szomszédok, akikkel eddig találkoztam ebben az épületben, mind nagyon kedvesek és körberajongják Barnust:)) 

Az is nagyon érdekes, hogy rájöttem, mennyi berögzött mozdulatom lett öt év alatt egy olyan lakásban, ahol már mindennek tudom a helyét, és mondjuk már vagy 1000szer nyúltam oda a mosogatónál állva az ollóért, pl. És ezek a mozdulatok hirtelen értelmüket vesztik az új lakásban, csak arra jók, hogy túlnyúljak, vagy bal helyett jobbra forduljak... Most építhetem ki az új szinapszisokat, a számláló újraindul... 

Hát ilyesmik vannak kis családunkkal a B épületben:))
Ja és vannak képek, azok már olyan rég voltak...

Jól megfelelt:))

Már egy hete készülök megírni, hogy milyen megkönnyebbülés volt a neurológiai vizsgálat. Jó volt, hogy Gábor is odaért, Barnus sokkal jobb kedvű volt így, és nem kezdett el már az ajtóban sírni, mint az előző két alkalommal. Bemutatta mit tud, a doktornéni pedig közben kérdezgetett arról, hogy mit tudmég, én meg válaszoltam... tudja, ezt is, ezt is:)) Jár, megfordul, leguggol és feláll, pohárból iszik (azt csak magamban tettem hozzá, hogy leveszi az asztalról, iszik és visszarakja), kanállal tud enni, tíznél több szót használ, utasításokat megért és teljesít, egyszóval mindenre igent tudtam mondani, és ez nagyon jó érzés volt. Kérdezte a doktornéni, hogy látunk-e valamit, ami nem oké, mondtuk, hogy ha elfárad, akkor csetlik-botlik és részeges lesz a járása, mondta, hogy ez hipotón gyerekekre nagyon is jellemző. Az egyensúly fejlesztése fontos, otthoni keretek között, lépcsőzéssel, hintázással, mindenre felmászni hagyással, ez azt hiszem menni fog, illetve megy is. A járásán azért látszik a lazaság, és a laza ízületei megmaradnak, fontos, hogy erős hátizma legyen, úszás és lovaglás erősen ajánlott. 

A végén mondtuk Barnusnak, hogy adja vissza a néninek a csörgőt, odament hozzá és a kezébe nyomta, dorktornéninek leesett az álla, kérdezte is, hogy mindig ilyen szófogadó? Nem, csak ha ilyen kedve van, mondtuk, de nagyon jól esett... Nem is kell menni többet, csak ha van valami, szóval Barnus mozgásilag rendeződni látszik, nekem pedig a nagy kő leesett...

Nyugiban döglődni

Még nem lábalt ki Barnus a síelés közben induló betegségéből, viszont cserébe hétfő estére Dorka is beteg lett... Szerdán már én is elég rosszul éreztem magam, de azért még elmentem jógázni, ha már jött Eszter, aki megint bevállalta a két gyereket, bár csak egyre számított... A  jógán majdnem kipurcantam, utána már leplezhetetlenül szarul voltam, meg a gyerkőcök se túl fényesen, és még a három hónapja kapott időpontunk a neurológián is pont aznapra esett. Nagyi jött a beteg Dorkához, Eszter elfuvarozott a neurológiára, ahol végigtengődtem Barnussal több mint egy óra várakozást. Amikor hazaérve anyósom meglátott, mondta, hogy inkább jön másnap, mert nem úgy nézek ki, mint aki két gyerekkel elboldogul:(

És újra megállapítottam azt, amit már nyáron is, amikor 39 fokos lázzal, üresnek tűnő mellekkel és maszkban szoptattam Barnust, hogy ilyenkor érzem igazán, hogy milyen nehéz, hogy a gyerekeidtől nem lehet szünetet kérni... Mert olyan jó az, amikor gyerektelenül begubózol, szenvedsz, alszol vagy lázas félálomban fetrengsz, jó esetben valaki néha megkérdezi, hogy főzzön-e teát, de az se feltétlenül szükséges, és a fontos teendőidről kiderül, hogy vagy megvárnak vagy nem is olyan gáz, ha kihagyod őket... De a gyerekeidet nem tudod félrerakni, miközben arra vágysz, hogy bedőlj az ágyba és senki ne szóljon hozzád. Viszont itthon lévő gyereknek reggeli, ebéd vacsora, ja meg gyógyszer kell, a kisebbik simán csak ön-és közveszélyes magára hagyva, a nagyobbiknak meg pótolni kell a sulis dolgait, kitalálni a zsúrját, filózni azon, hogy eljut-e a farsangra, amire két hónapja készül, ápolni a lelkét, ha nem, kitalálni, hogy mi legyen a portékákkal, sütit sütni és elmenni vele, ha mégis... És nekem még jó dolgom van, mert végül egyik nagymama besegített másfél napot, a másik meg elment a farsangra, hogy sütiért portékát vásároljon a gyógyulóban lévő unokájától...  

Nekem azt hiszem, ez az egyik legnehezebb a gyerekezésben, hogy nem lehet szünetet kérni, akármi is van... És ha a nagyik ilyenkor hősiesen helytállnak, az nagy segítség, de valahol nehéz is elfogadni tőlük, főleg mert látszik, hogy nagyon elfáradnak benne... Ma már jobban vagyok, remélem már kifelé tartok a dologból.  Ja, és arról még nem is meséltem, hogy Gábor milyen vidám a kölcsön autóval, felújítási mindigvanvalamivel, és a költözés hajrájában kieső munkaerővel:))

Büszkeség és szégyen

A büszkeség abból fakad, hogy Dorka tök szuperül megtanult síelni - azon gondolkoztunk Gáborral, hogy vajon mikor is? Mindenesetre furcsa érzés volt, mikor utóvédként mögötte síeltem vagy álldogáltam, hogy az ott az én gyerekem, aki rendíthetetlen nyugalommal veszi a kanyarokat. Négy év munkával és türelemmel részünkről, könnyekkel és durcával Dorka részéről, meg persze azért vidám pillanatokkal és sikerélményekkel is mindkét részről, ott tartunk, hogy síel, és néha még élvezi is. Szabad dicsérni, de nem túl gyakran, ezt még első nap tisztáztuk vele:)) 

A szégyen meg abból, hogy a büszke anya érzései egy pillanat alatt 180 fokos fordulatot vettek, amikor este, elalváskor egy zokogó vallomás keretein belül kiderült, hogy a Dorka számára kedves tárgyak eltulajdonítása olyan szintre jutott, amitől apukájával együtt komolyan megijedtünk... Úgy tűnik, hogy a jókedv, barátok és sulis élmények mellett Dorkának van valami nehézsége, amit nem tud máshogy a tudomásunkra hozni... Úgyhogy most pszichológust keresünk, közben pedig agyalunk azon, hogy mi legyen és hogyan kezeljük a helyzetet... És mellesleg megtapasztalom, milyen az, amikor a hóhért akasztják:))

Válasz a kérdésekre

A két kérdéshez egy harmadik is csatlakozott még a síelés előtt: mivel megyünk síelni, ha a mi autónkat összetörik az utazás előtti napon:((

Végül öcsém autóját kaptuk kölcsön, szerencsére semmi baja nem lett. Barnussal a síelés fárasztó volt, főleg mert beteg is lett, második éjjel újra előadta a kruppos köhögést, semmit nem aludtunk, ahogy az utána következő két éjszakán se sokat... Ő is teljesen kész volt persze, enni se nagyon akart, így minden étkezés kalandos volt, vagy én ettem vagy Gábor, a másik közben követte a bolygó hollandit a szálloda izgalmasnál izgalmasabb zugaiba:)) Szóval jót síeltünk, csak a pihenés nem jött össze:))

Végül a legnehezebb kérdés, avagy a költözés: fogalmam sincs, mikor és hogyan, ennek megfelelően, mivel az időnk vészesen fogy, kezdünk bepánikolni... Közben farsang és Dorka szülinap, mindkettő jelentős stresszfaktor nekem, főleg így két lakás között félúton. Szóval úgy látom, nincs más hátra, mint előre:))