még múlt héten, jógáról hazafelé jövet a szent kutyát, Barnus alvó- és vigasztaló társát :(( Még a Móricz előtt nem sokkal egy kocsi ablakában lecsekkoltam, hogy megvan (Barnus a hátamon volt), majd Barnus elaludt, és itthon már csak azt vettem észre, hogy nincs meg. Nagyon izgultam, mit fog szólni Barnus, amikor megtudja - mert őt letettem az ágyra és aludt tovább, amikor én észrevettem - és hát nagyon érdekes volt látni, ahogy reagált. Felkelt és rögtön keresni kezdte, mondtam neki, hogy nincs kutya, elvesztettük, mire elkezdett nagyon sírni, közben hajtogatta, hogy vava, vava, ez ment vagy 20 percig, nagyon szívfájdító volt, teljesen olyan érzésem volt, hogy gyászol... Aztán vége lett, többet nem említette a dolgot (pedig délután a kutyát keresve bejártuk azt a bizonyos útvonalat), este nem kért pótlékot, majd másnap a kutya párjából, a narancssárga, eddig figyelemre se méltatott maciból lett kutya... Azóta teljesen átvette a kutya helyét, én meg magyarázkodhatok úton-útfélen, miért hívja a gyerek vava-nak a macit:))
Hát így kezeli a veszteséget egy másfél éves, aki ráadásul másnap ment a nagymamájához, utoljára látta a régi lakásunkat még lakásformában, és hétfőn egy új lakásba jött haza... Az új lakásban pedig a nővére nélkül tölti az éjjeleket az új szobájában... Úgyhogy nem is csodálkozom, hogy ennyi veszteség/változás kapcsán csak kapkodja a a fejét és kissé nyűglődős mostanság... Ennyit arról, hogy a gyerekeknek olyan könnyű, móka és kacagás az életük...
A kék kutyáról emlékként két kép:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése