A büszkeség abból fakad, hogy Dorka tök szuperül megtanult síelni - azon gondolkoztunk Gáborral, hogy vajon mikor is? Mindenesetre furcsa érzés volt, mikor utóvédként mögötte síeltem vagy álldogáltam, hogy az ott az én gyerekem, aki rendíthetetlen nyugalommal veszi a kanyarokat. Négy év munkával és türelemmel részünkről, könnyekkel és durcával Dorka részéről, meg persze azért vidám pillanatokkal és sikerélményekkel is mindkét részről, ott tartunk, hogy síel, és néha még élvezi is. Szabad dicsérni, de nem túl gyakran, ezt még első nap tisztáztuk vele:))
A szégyen meg abból, hogy a büszke anya érzései egy pillanat alatt 180 fokos fordulatot vettek, amikor este, elalváskor egy zokogó vallomás keretein belül kiderült, hogy a Dorka számára kedves tárgyak eltulajdonítása olyan szintre jutott, amitől apukájával együtt komolyan megijedtünk... Úgy tűnik, hogy a jókedv, barátok és sulis élmények mellett Dorkának van valami nehézsége, amit nem tud máshogy a tudomásunkra hozni... Úgyhogy most pszichológust keresünk, közben pedig agyalunk azon, hogy mi legyen és hogyan kezeljük a helyzetet... És mellesleg megtapasztalom, milyen az, amikor a hóhért akasztják:))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése