Amikor legutóbb mentem Dorkával és Marcival jógázni, akkor gondolkodtam azon, hogy mi a legfárasztóbb a háromgyerekes létben (eddig legalábbis, tartok tőle, lesz ez még rosszabb:)) és arra jutottam, hogy a címben szereplő két dolog. Mármint, hogy naphosszat egyedül vagyok felelős a gyerekek testi épségéért egyrészt és a lelki jólétükért másrészt, ami sokszor csak olyan apró dolgokban jelentkezik, mint hogy megetessem-e még a síró Marcit indulás előtt vagy bízzak benne, hogy abbahagyja majd a sírást a kendőben... Mert ha abbahagyja, szuper, beszélgetek Dorkával a buszon, átszállunk metrózni mert csak, be tudunk menni a könyvesboltba... De ha nem hagyja abba, akkor jön az, hogy befeszülök, hol etessem meg, odaérünk-e, stb. és ráadásul befeszül Dorka is, mert mind a sírást, mind az én feszültségemet rosszul viseli és közben még Marci is rossz passzban van, amikor lila fejjel üvölt... és akkor az egész programból egy rémálom lesz... Ez csak egy apró részlet, de ilyesmiből van naponta rengeteg, minél több gyerek van, annál több.. És emiatt van bennem egy folyamatos feszültségi szint, mert hiába tudtunk le valamit ügyesen és szerencsésen, jön a következő kihívás... és ezt a folyamatos feszültséget nem is nagyon érzem, inkább csak akkor tudatosul, amikor hazaér a Gábor és kiengedek, mert végre ketten vagyunk felelősök és ez akkora megkönnyebbülés... és annyival egyszerűbb a sok apró döntési helyzet, ha csak ott van és rábólint vagy valami alternatívát javasol...
Nagyon nehéz lehet, ha nem tudsz osztozni a felelősségen... még ilyen apró-cseprő dolgokban is, és akkor még vannak a nagyobb kaliberű döntések...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése