Az történt ugyanis, hogy síelni nem jutottunk el, helyette nem túl szívderítő, de nagyon kalandos 48 órát töltöttünk az M1-esen és Tatán... Csütörtökön fél 5kor indultunk el, bár Gábor inkább pénteken akart volna indulni. Akkor még nem tudtuk, hogy pénteken már nem nagyon indulnánk sehova... Szóval elég hamar lépésben lehetett csak haladni az autópályán, 6 órára még semeddig se jutottunk, így szerencsére megálltunk vacsorázni. Másik szerencse, hogy majdnem teli tankkal indultunk el a pihenőből, ahonnan már csak 1-2 km-re jutottunk, mikor teljesen beállt az autópálya. Meghallgattuk a Kossuth rádión a 8, a 9 és a 10 órás hírekben is, hogy torlódás van az M1-esen, miközben egy centit nem haladtunk előre. Lassan-lassan esett le nekünk (mivel nem tudtunk elérni senkit, aki felvilágosított volna), hogy nem fogunk eljutni aznap Ausztriába, és a 11 órás híreket is ugyanott hallgatjuk majd meg és az autópályán fogjuk tölteni az éjszakát. Közben a gyerekek szerencsére elaludtak, mi kimerészkedtünk a szélviharba pisilni, Gábor még a könyvemet is előásta a csomagtartóból. Körülöttünk főként kamionok, meg szélvihar és hó. Eddigre már túl voltam az első bőgésen is, sajnáltam a gyerekeket, hogy így kell éjszakázniuk, de ekkor még azt gondoltuk, majd reggelre jobb lesz...
Éjfél és három között valamit aludtam, néha felsírt Barnus, 3kor Dorka elkezdett szenvedni, hogy kényelmetlen neki ülve, nem tud aludni... Én ekkortájt jöttem rá, hogy innen reggel se megyünk sehová, a várva várt reggel nem hoz majd megoldást. Világos lesz, az jó, de alig van kajánk és felébrednek a gyerekek, és mi a bánatot kezdünk majd velük, főként Barnussal, az autóba zárva. Nem is tudtam már aludni, láttam hajnalban rendőröket, de ők nem foglalkoztak velünk, visszafordítottak néhány autót, amelyik úgy állt. Mi a belső sávban voltunk, így a reménytelen kategóriába estünk. 6 körül keltek a gyerekek, előre ültek az ölünkbe, pisiltünk a kocsink és az előttünk lévő kamion között, a szél ugyanúgy tombolt, 8 körül kezdtem nagyon kétségbe esni, csak egy kiflink volt, banán és alma, mi lesz, ha Barnus igazán éhes lesz, Dorka még megérti, de mit csinálok egy éhes másfél évessel? Dorka azóta is emlegeti, hogy milyen szomorúan mondtam, hogy nincs elég ennivalónk... Szerencsére a kifli és banán elégnek tűnt reggelire, aztán valahogy telt az idő, mi meg infó híján reménykedtünk, hogy egyszer majd elindulunk. Bár a motor járt egész éjjel, szerencsére még mindig volt benzinünk. Láttunk néha szirénát, lánctalpas valamicsodát, sőt kb. 20 üres volánbuszt is, de nem derült ki, hova mennek. Aztán 11 körül Gábor látott pár száz méterre szirénát, elment kérdezősködni. Amint a kocsiból kiszállt, Barnus minden alkalommal azonnal rákezdett, hogy apa, apa, apa, ilyenkor vagy én, vagy ha én épp bőgtem, akkor Dorka nyugtatgatta, hogy apa mindjárt jön. Azzal jött vissza, hogy az egyik rendőr szerint be lehet jutni Tatára, a másik szerint nem, de abban egyetértenek, hogy itt még sokáig nem lesz semmi... Mögülünk közben eltűnt egy autó, így vissza tudtunk fordulni és kihajtani Tata felé, de elég hamar elakadtunk, mert az út széle tele volt kamionnal és két irányban haladni vágyó autósok egymás útját torlaszolták el. Nem irányított senki semmit, viszont itt kérdezte meg 3 kedves hölgy, hogy nem kérünk-e vizet, csokit. A Tesco itt zárva volt, a benzinkút, ahova Gábor elgyalogolt, szinte teljesen üres volt, kekszet tudott hozni... Itt már nagyon mélypontot voltam, sokat sírtam, mindenki éhes volt, még azon is elsírtam magam, hogy Gábor hozott nekem dobozos kávét... Végül az autósok lemeccselték egymás között, és Tata felé el tudtunk menni. Találtunk egy éttermet, ahol ebédeltünk, közben két kedves rendőr, aki szintén a pályán éjszakázott, mondta, hogy estig se Hegyeshalom, se Budapest felé nem fogunk eljutni, valamint azt is mesélték, hogy reggel fél 8ig az égvilágon semmi nem történt az autópályán... Úgyhogy szállást kerestünk, harmadik helyen találtunk, nagyon kedves hely volt, egy mini szoba, franciaágy plusz rácsos ágy, de az autóhoz képest mennyei. Barnus eddigre nagyon kész volt, szinte folyamatosan visított valamiért, zengett tőlünk a szálloda, közben Dorka egy fotelben rajzolgatott... Barnus nagy nehezen elaludt, rendbe szedtük magunkat, próbáltunk információhoz jutni, aggódó telefonokat és sms-eket fogadtunk, megkaptuk azt a bizonyos sms-t is:)) Gábor szerzett vacsit, innivalót ingyen kaptunk a szállodától, és 8kor mindenki ágyban volt...
Reggel az volt a hír, hogy még mindig reménytelen a helyzet, Budapest felé talán eljutunk, délig tipródtunk, Dorka közben összebarátkozott egy kislánnyal, Barnus meg lépcsőzött egész délelőtt. Egy házaspár elindult Győr felé, megadtam a számomat, hogy küldjenek helyzetjelentést, végül két óta múlva csörögtek, hogy Szlovákián keresztül már majdnem eljutottak Győrig, de mi még mindig nem adtuk fel, elindultunk az 1-es úton, majd másfél óra csigatempó után telefonáltunk a szüleimnek, akik még kijutottak csütörtökön, hogy idén nem megyünk síelni. Megfordultunk és hazajöttünk, Dorkának még megvettük a szülinapi görkorit, Andrisék hoztak nekünk ellátmányt, így 48 órával az indulás után már újra itthon voltunk...
Hát így esett, nagyon tanulságos volt mindenesetre, azóta is sokat gondolkozom rajta, mennyire voltunk felelőtlenek, meg van pár mi lett volna, ha a történetben. Nagyon rossz volt átélni, mennyire kiszolgáltatottnak éreztem magam a gyerekek miatt, pedig nem is voltunk veszélyben, és hogy mennyire nem tudtam erős lenni, tartani magam. Gábor sokkal jobban kezelte a helyzetet. Dorka pedig elképesztő mód éretten viselkedett, azóta kicsit más szemmel nézek rá... Ő mondta ki először, hogy menjünk inkább haza, pedig nagyon várta a nagyszüleivel való találkozást. És - bár ő ezt tagadja:)) - nagyon gondoskodó volt az öccsével, és ez a gondoskodás megmaradt azóta is...
Hazaérkezésünk után, amíg pakoltunk, mesélt Barnusnak:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése