Megyünk haza némi cuccal

Két kabát, Barnus tornacucc, Dorka tornacucc, pisis ágynemű, Dorka egyéb cuccai és tornacipői (mert nagytakarítás lesz a suliban), labda és Marci táskája, Barnus kutyája, valamint az iskolatáska Dorka hátán...  ja, meg 1 db Marci, mint ellensúly:)

És ez még azelőtt készült, hogy bementünk a boltba...

A hegyen

A hegyen fent, kettesben Gáborral (jó, voltak még egy páran:)) minden olyan kisimult volt, minden a helyén volt.
Megyünk vissza hamarosan, remélem, mert a Nagy Hideg-hegyen olyan hideg volt és köd, hogy nem mentünk fel a Csóványosra...
(A képeken még nem, csak másnap reggel)

Kerek évforduló

Azt mondanám most, hogy az összes eddigi kerek szülinapom közül a legnehezebb: a lányom tizedik szülinapja. Jó, még nem töltöttem be a negyvenet, biztos az sem lesz egyszerű...

Mert az van, hogy egyrészt 10 éves lett, másrészt az elmúlt hetekben megszabadult minden játékától, amikre olyan nagyon vágyott és amiket eddig féltve őrzött. Most mindenre a lehető legnagyobb lelki nyugalommal rámondta, hogy neki ez nem kell és a szobája szinte kiürült... Mi maradt helyette? Könyvek, könyvek és amikor lehet, akkor valamilyen kütyü. Igazi kihívások jönnek... Harmadrészt még az is van, hogy megindultak a testi változások, szép fokozatosan, egyszerre több is... Úgyhogy most búcsúzunk a kislánykorától és ez nem megy könnyen. Már vagy fél éve kitaláltam, hogy szülinapjára fényképalbumot kap majd az első 10 évéről. Ehhez képest, a szülinapja előtt egy héttel, éjszakákon át fényképeket válogattunk és biztosak voltunk benne, hogy nem leszünk készen és még ajándék se volt és nem értettük, hogy miért van ez így, de aztán végül is megfejtettük. Mert búcsúzni kell és elengedni és ez nem megy könnyen, se nekem, se az apukájának. Mert sokszor eszembe jut, hogy lefektettük-e az alapokat, amire majd támaszkodhat? Megadtuk-e neki, amire szüksége van, hogy helyt álljon a serdülőkori viharokban? Bízhatunk-e benne, hogy ha el is távolodik tőlünk, ahogy az törvényszerű, visszatalál majd hozzánk egyszer új formában? Persze, van még addig néhány év, de már nem sok. 

Az utóbbi időben, az öccsei miatt, kevesebb figyelem jutott rá, és most kiderült, hogy nem annyira kiegyensúlyozott az iskolai élete és a kapcsolatai, mint gondoltuk. És ezt nem láttuk, mert nem mutatta. Észre kellett volna venni? Ez a nagy kérdés, ami hozza a többit. Jut neki elég figyelem? Most még vágyik rá, igényel minket, nem szabadna ezt elszalasztani. Amióta kiderültek a problémák, rengeteget mesél, mint akinél áttört egy gát. Most próbálunk vele úszni, amíg még engedi. A kérdéseinkre még úgyis csak sokára kapunk választ. Kis gyerek, kis gond... - mennyire utálom a közhelyeket. Ahogy öregszem, mégis egyre többről derül ki, hogy van benne valami. Most éppen ezzel a közhellyel barátkozom, itt, a "nagy gyerekség" kapujában...

Gyógyító beszélgetések

Annyira jó tud lenni beszélgetni valakivel, akinek a beszélgetés a szakmája - persze, tudom, jó pár körülménynek kell hozzá stimmelnie, de ha azok stimmelnek...

A legfontosabb tanulság az, hogy nekem jogom van depressziósnak lenni, hiába van rengeteg ellenérvem, hiába vagyok pszichológus, nem elhanyagolt önismerettel, három akart és egészséges gyerekkel, jó anyagi körülményekkel, jó párkapcsolattal, amiben az igényeim elfogadásra találnak... Nem segítek vele senkinek, ha az ellenérvekhez foggal-körömmel ragaszkodva nem vallom be még magamnak sem, hogy nem vagyok jól. És igen, ez a háromgyerekes életmód sokszor egy túlélőtúrára emlékeztet, amiben nincs lehetőség töltődni, párkapcsolatot ápolni, de még egy jó alvás is iszonyú luxusnak számít... és az a paradoxon, hogy közben sokszor azt érzem, nincs erőm és kedvem a gyerekekhez sem, mert a monoton napi rutin elviszi az energiám, és töltés nélkül az aksijaim lemerülnek...

Hogy a töltés megtalálható-e a munkában, ez is egy nagy kérdés bennem, de kezdem azt gondolni, hogy meg, ha már ennyi kerülőút és nehézség után még mindig azt gondolom, hogy ez az én munkám, akkor az azt jelenti, hogy ez nekem majd jó lesz... meglátjuk, hosszú még az út odáig, hogy erre a kérdésre válaszolni tudjak...

Persze rengeteg más téma is előkerül, a nehézségeim Barnussal, az épp megoldandó konfliktusaim Dorkával, a sok energiámat felemésztő mindennapok Marcival (amik mostanában sokkal jobbak, ha épp nem beteg), az unatkozás fontossága, a kérdés, hogy ki a felnőtt a családban és hogy ez egyáltalán miért kérdés, az anyaságom minőségének megkérdőjelezése, a bűntudatom szinte állandóan magas szintje... Ez a sok minden, ami összegyűlt és azzal fenyegetett, hogy betemet, kicsi adagokra bontva, jól átrágva egészen emészthetőnek, sőt nemegyszer finomnak bizonyul... Sok minden van még hátra, de haladok...

Hárman

Tesó ügyben (is) mindig van valami újdonság...  Az nem újdonság, hogy Dorka imádja Marcit és Marci imádja Dorkát. Marci Barnust is imádja, de Barnus érzelmei már messze nem ilyen egyértelműek... Igazából Marci születése óta nehéz Barnusnak, és ez erősebben vagy kevésbé erősen, újra meg újra előtérbe kerül. Miközben a nővérével is eléggé nehezen boldogul, ez mondjuk kölcsönös. Látjuk, hogy nehéz neki, látjuk, sőt érezzük nap mint nap, mennyire harcol a mi figyelmünkért, a nővére figyelméért és mindenből túl kevés jut neki. Igazán nehéz őt szeretni ebben a nagy harcolásában, sokszor minden megértésünk túl kevésnek bizonyul és estére már nem jut más, csak veszekedés, türelmetlenség és bűntudat. Muszáj lesz változtatnunk, ez megint az a pont, testvér ügyben már nem először. Most ez van épp folyamatban. 

Minap, fürdés közben beszélgetve, a témát boncolgattuk:

- Anya, miért szültétek Marcit a hasadból?
- Mert szerettünk volna még egy gyereket. Jobb lenne, ha nem lenne?
- Igen. Kidobhatnánk az ablakon…
- Mi nagyon szeretjük őt is, meg titeket is, senkit nem dobunk ki az ablakon.
- ... Jó, de miért nem lett inkább lány?

Majd nem sokkal később, amikor arról kérdeztük, szeretne-e jövő hétvégén a nagymamájánál aludni, gondolkodás nélkül vágta rá a választ: csakis akkor, ha Marci is ott alszik!

Nagytesónak lenni bonyolult, állapítottam meg anno, a második gyerekem születése után. De hogy mennyire bonyolult középsőnek lenni, arról még bőven van mit tanulnom…

Új év, új gyerekek

Na jó, nem újak, csak változtak. Megszokhatnám már, hogy mindig változnak:)

Dorka elkezdett olvasni. Vicces, hogy ez nem sokkal azután történt, hogy én elengedtem az ügyet. Eddig zavart, bántott, hogy egy betűvel se olvas többet, mint amit muszáj, még az se érdekli, hogy a fél osztály rá van kattanva egy könyvre (jelen esetben az időfutárra, de volt már harrypotter is), és ő ebből kimarad. Néha tartanak egymásnak könyvajánlót a suliban, onnan időnként hazahozott egy-egy címet, de legtöbbször az is elült, elolvasatlanul. Én meg bújtam az ifjúsági könyvajánlókat, törtem a fejem, mivel lehetne kedvet csinálni, felolvastam neki a "Lassie hazatér"-t, hogy megérezze, milyen várni a folytatást... Aztán egyszer csak rájöttem, hogy ennek nincs értelme, ez is a "gyerek élete nem az enyém" kategória, majd elkezd olvasni, ha eljön az ideje, vagy akár az is lehet, hogy nem fog szeretni olvasni soha... És elengedtem, közben elolvastam az időfutárt és megállapítottam, hogy nem is neki való még, rájöttem, hogy az meg direkt jó, hogy nem érdekli őt csak azért, mert a többiek olvassák... És ezután kb. egy hónappal kitalálta, hogy jobban alszik, ha olvas előtte, és elkezdett olvasni, egyre többet, várta, hogy könyveket kapjon karácsonykor, úgyhogy az új évben már olyan mondatok is elhagyják néha a szánkat, mint a "hagyd már abba az olvasást"...

Barnusról időről időre kiderül valami új rejtett képesség, pedig nem is rejtegeti, csak sokszor nincs időnk észrevenni vagy egyszerűen eszünkbe sem jut. Hogy ez milyen lelkiismeret-furdalást bír okozni, az egy másik poszt témája lehetne... Én igyekszem elkerülni a négyéves fiú szerepjátékokat (rendőr-bűnözős, mentős, tűzoltós, transzformeres… nem vagyok hozzá elég kreatív) és feldobok ötleteket, hogy mit játsszunk helyette, így derült ki pár hónapja, hogy már nagyon is jól játszik a memóriával, Dorka egyszer arra tévedt, amikor játszottunk, közölte, hogy "lehet vele memóriázni!” és aztán játszottak. Az hogy leül és alkot mindenfélét, az is általában úgy derül ki, hogy Dorka leül és alkot, ő meg becsatlakozik, és akkor egyszer csak rácsodálkozunk, hogy csinálja, kitartóan, lelkesen és még a végeredmény is szép. Olyan nagyon kéne neki egy kicsivel több idő ilyesmire, velünk. Múltkor a síelésen előkerült a ki-nevet-a-végén, azzal is teljesen jól játszik már. Csak persze veszíteni nem szeret, mint a négyévesek általában... Karácsony előtt nem sokkal aztán arra jöttünk rá, hogy szeret és tud kirakózni, nagyon kitartóan. A fa alatt is kirakós várta, egyre ügyesebben csinálja, megküzd most már az 50 darabossal is.

Marci meg igazából pár hónappal ezelőtt változott sokat, amikor másfél éves lett, és úgy döntött eme rengeteg tapasztalattal a háta mögött, hogy a világ mégsem olyan borzalmas hely, hogy állandóan anyába vagy apába kapaszkodva, mindenkire szúrós szemmel nézve lehet csak élni, és elkezdett barátkozni, kommunikálni, nélkülünk is vidáman venni a dolgokat - nagy megkönnyebbülés ez nekünk. Nagyon jól lefoglalja magát itthon is, bár még mindig főleg (szét)pakol, de egyre ügyesebben használja a játékokat arra, amire valók. Duplót épít, meg ha hozzájut, legót is, más építőjátékokkal is egyre jobban halad, megkezdte a „mindent egyedül” korszakot is, egyedül eszik (tiszta kaja lesz minden), iszik (tiszta víz lesz minden), cipőt vesz (fél óra), cipzároz (ami nem megy, csak lefelé, ezért állandóan nyitott kabátban vagy pulcsiban mászkál). És egyre többet tanul a bátyjától, így kardozni is tud, fürdésnél vizet köpködnek és amúgy is számíthat rá, hogy ha valami rosszaságot csinál, azt a bátyja irtó viccesnek fogja találni...

3 hét együttlét

December 18 óta itthon voltunk ötösben egészen most hétfőig, az már majdnem egy hónap, nehéz visszaállni a napi rutinra. Én már kicsit vártam, azért el lehet fáradni abban, hogy állandóan öten szeretnénk ötfélét... A karácsonyi menet után bandáztunk barátokkal, ki is mozdultunk, Bikás, Vár, Állatkert meg ilyenek, jól éreztük magunkat és most már Barnussal egyre élvezhetőbbek az ilyen programok, szívja magába az infókat és élményeket...

Közben kis átrendezésbe is belevágtunk, na annak persze nem értünk a végére, pedig nagyon komoly segítségünk van: Marci, a szerelő:) Teljesen rá van indulva a csavarhúzókra... 

Szilveszterkor meg, ezt még remélni se mertük, elpasszoltuk a 3 gyereket és kettesben szereltünk buliztunk:) Nagyon jól esett, bár a fele se fér bele egy ilyen estébe annak, amit eltervezünk... Marci tehát a másik nagyszülőket is letesztelte, tök jól érezte magát, így felcsillant a remény: talán néha lehetnek újra gyerektelen estéink...

Végül egy nap pakolás után elindultunk síelni, és az is nagyon jól sikerült. Ilyen hihetetlen dolgok történtek:

Itt például négyen vagyunk fenn a hegyen, mi lányok deszkával:

És aztán mind a négyen le is jöttünk, hogy kiegészüljünk Marcival:)

Olyan jó kis sűrítmény egy ilyen síelés, minden benne van kicsiben. A szüleink dolgai, a feszültségeink a szülőkkel (ami miatt általában Gáborral szoktunk veszekedni), a gyerekek motiválhatósága, kitartása, az én türelmetlenségem, amikor nem sikerül motiválni őket, és Gábor türelme, ami néha végtelennek tűnik, a közös büszkeségünk, ha végül mégis sikerül nekik és hozzá az ő örömük, amikor rájönnek, hogy mi mindenre képesek, ha rászánják magukat...