Annyira jó tud lenni beszélgetni valakivel, akinek a beszélgetés a szakmája - persze, tudom, jó pár körülménynek kell hozzá stimmelnie, de ha azok stimmelnek...
A legfontosabb tanulság az, hogy nekem jogom van depressziósnak lenni, hiába van rengeteg ellenérvem, hiába vagyok pszichológus, nem elhanyagolt önismerettel, három akart és egészséges gyerekkel, jó anyagi körülményekkel, jó párkapcsolattal, amiben az igényeim elfogadásra találnak... Nem segítek vele senkinek, ha az ellenérvekhez foggal-körömmel ragaszkodva nem vallom be még magamnak sem, hogy nem vagyok jól. És igen, ez a háromgyerekes életmód sokszor egy túlélőtúrára emlékeztet, amiben nincs lehetőség töltődni, párkapcsolatot ápolni, de még egy jó alvás is iszonyú luxusnak számít... és az a paradoxon, hogy közben sokszor azt érzem, nincs erőm és kedvem a gyerekekhez sem, mert a monoton napi rutin elviszi az energiám, és töltés nélkül az aksijaim lemerülnek...
Hogy a töltés megtalálható-e a munkában, ez is egy nagy kérdés bennem, de kezdem azt gondolni, hogy meg, ha már ennyi kerülőút és nehézség után még mindig azt gondolom, hogy ez az én munkám, akkor az azt jelenti, hogy ez nekem majd jó lesz... meglátjuk, hosszú még az út odáig, hogy erre a kérdésre válaszolni tudjak...
Persze rengeteg más téma is előkerül, a nehézségeim Barnussal, az épp megoldandó konfliktusaim Dorkával, a sok energiámat felemésztő mindennapok Marcival (amik mostanában sokkal jobbak, ha épp nem beteg), az unatkozás fontossága, a kérdés, hogy ki a felnőtt a családban és hogy ez egyáltalán miért kérdés, az anyaságom minőségének megkérdőjelezése, a bűntudatom szinte állandóan magas szintje... Ez a sok minden, ami összegyűlt és azzal fenyegetett, hogy betemet, kicsi adagokra bontva, jól átrágva egészen emészthetőnek, sőt nemegyszer finomnak bizonyul... Sok minden van még hátra, de haladok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése