A héten mind a 3 gyerekem táborban járt (meg tudom magyarázni:)) és ez egészen furcsa érzéseket hozott. Dorka már másodszor utazott el Zala megyébe sátorozni 8 napra, szóval elméletileg már túl vagyunk a beavatáson. Csakhogy tavaly még előtte voltunk a nehezen elalvós, esti szorongós programnak, ami ősszel kezdődött és hullámzóan ugyan, de a mai napig tart... Aggódott is Dorka rendesen, hogy mi lesz ott vele, meg persze mi is, mert mi van, ha első nap nem tud elaludni és ezzel tönkreteszi az egész kalandot. Ja, minden kommunikáció postai úton zajlik, kivéve, ha nagy a baj. Különböző megküzdési stratégiákat dolgozott ki ő is magának, meg együtt is, de azért nagy megkönnyebbülés volt, amikor a megérkezése másnapján írt levelét megkaptuk, és abban biztosít minket, hogy első éjszaka nem volt gond. Akkor egészen megnyugodtunk, nekem ez mondjuk aztán elmúlt, amikor megjött az óriási vihar, és a teljesen víz alá került Gellért teret elnézve azon agonizáltam, hogy ezt a helyzetet most egyedül kell megoldania. Mármint a vihart, hogy ne ázzanak el nagyon a cuccai, hogy úgy is tudjon aludni, ha esetleg beázik a sátra, hogy jól érezze magát az eső ellenére is és egyebek. Persze vannak ott felnőttek, de az mégsem ugyanaz, mint amikor az anyja meg az apja megoldja helyette vagy legalábbis segít neki megoldani...
Barnus meg élete első táborában volt a héten, ami nemcsak erről lesz emlékezetes, hanem arról is, hogy ez egy olyan úszótábor, amiben ő a hallójárat gyulladása miatt nem úszhat. Hétfőn nem is volt, de aztán úgy döntött, hogy ő így is bevállalja, mert ott vannak a legjobb barátai. Engem már az is meglepett, hogy igent mondott egy táborra, mert mostanában nagyon elutasító volt minden különóra és egyéb elfoglaltságok iránt, az meg még jobban meglepett, hogy ilyen hendikeppel is ment. Tök béna a tábor egyébként, keveset úsznak, ami nekünk most jó, de jövőre inkább másikat keresünk. Muszáj lesz, mert Barnus úszni-nem-tudása ellenére nagyon felbátorodott a vízben és megnyugtató lenne, ha kicsit vízbiztosabb lenne. Az óvónénikre panaszkodott, hogy szigorúak, az első nap után kicsit nehezen ment másnap, de szerencsére az óvónők csodával határos módon megkedvesedtek időközben, szóval ezzel már nincs gond...
Marci meg heti egy napot volt a fejlesztőtorna táborban, mondjuk nem mint teljes jogú táborozó, hanem mint a bébiszitterünk megoldása arra a dilemmára, hogy Marcira is vigyázzon és közben anyukáját (aki a tornát és a tábort tartja) se hagyja cserben. Mindenesetre Marci szerette a tábort, bár ezt nem ő mesélte el, mert azt még mindig nem tud, de mindháromszor vidám gyereket kaptam vissza:) És ő imádja a tornát, úgyhogy aktív tagja volt a tábornak, kivéve a kézműves szekciót... Evett és aludt a többiekkel, vigyáztak rá a nagy óvodások, ő meg szereti a nagyobbak társaságát és valahogy mindig kommunikálja azt is, hogy mit akar. Szerintem bölcsi-érett.
Hát így. Nőnek, önállósodnak, és ez szuper érzés egyfelől, nehéz elengedési feladat másfelől. És egyszerre érezni mindkettőt, de közben a gyerek felé csak a bátorítást mutatni, az meg egy újabb nehéz anyai (és apai) kihívás, egy a sok közül...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése