Erdőben és elengedőben

A háromgyerekes nyári tengéslengés egy napján kitaláltam, hogy menjünk fel a HHH-re az új kilátóhoz. Nem mertem a Fenyőgyöngyétől indulni, feljebb mentünk kocsival, de ez így pont elég volt. Marci már egész sokat jött a lábán, úgy tűnik, szereti a terepet, elfáradván pedig elém áll, nekem háttal, ami azt jelenti, hogy a nyakamba ülne. (Általában elénk áll, szembe velünk, az jelenti azt, hogy vegyük fel, de azt már megtanulta, hogy erdőben ez nem opció:))

Aztán ebédeltünk a Fegyőgyöngyében, jól elfáradtak és nagyot aludtak... ja nem, csak Barnus, aki elaludt a kocsiban, majd folytatta az ágyában és végül a mi ágyunkban fejezte be, bezzeg Marcinak elég volt a 20 perc a kocsiban, köszönte szépen...

Elengedni meg több mindent is lehet most, például úgy néz ki, Barnusnak nem kell többet kés alá feküdnie, sőt a doki szerint észrevenni se lehet már rajta hamarosan, hogy valaha nem tankönyvi fütyije volt... még ez nekem nem esett le. 

Aztán elbúcsúztam a pszichológustól is, bár talán nem végleg. Összegeztük, hogy mire jutottunk, nem kevés, az biztos, hogy jó ötlet volt, amikor épp nem láttam ki a sötét gondolataimból és nem leltem az örömet abban, amit csinálok... Közben lett munkám is, lezárult még egy szakasz, aztán most elutazunk Gáborral, 4 napra, ez meg megint lezár egy korszakot, azt, amikor túl kicsik a gyerekek ahhoz, hogy itt hagyjuk őket... Most mindenesetre nagyon nehéz, szorongok, úgy érzem, hogy még túl kicsi a kicsi, közben meg nagyon várom is... Jó ez az anyaság ezzel a rengeteg ambivalenciával, de azért néha már fárasztó...

Képek a hegyről:

Egyre messzebb...

A héten mind a 3 gyerekem táborban járt (meg tudom magyarázni:)) és ez egészen furcsa érzéseket hozott. Dorka már másodszor utazott el Zala megyébe sátorozni 8 napra, szóval elméletileg már túl vagyunk a beavatáson. Csakhogy tavaly még előtte voltunk a nehezen elalvós, esti szorongós programnak, ami ősszel kezdődött és hullámzóan ugyan, de a mai napig tart... Aggódott is Dorka rendesen, hogy mi lesz ott vele, meg persze mi is, mert mi van, ha első nap nem tud elaludni és ezzel tönkreteszi az egész kalandot. Ja, minden kommunikáció postai úton zajlik, kivéve, ha nagy a baj. Különböző megküzdési stratégiákat dolgozott ki ő is magának, meg együtt is, de azért nagy megkönnyebbülés volt, amikor a megérkezése másnapján írt levelét megkaptuk, és abban biztosít minket, hogy első éjszaka nem volt gond. Akkor egészen megnyugodtunk, nekem ez mondjuk aztán elmúlt, amikor megjött az óriási vihar, és a teljesen víz alá került Gellért teret elnézve azon agonizáltam, hogy ezt a helyzetet most egyedül kell megoldania. Mármint a vihart, hogy ne ázzanak el nagyon a cuccai, hogy úgy is tudjon aludni, ha esetleg beázik a sátra, hogy jól érezze magát az eső ellenére is és egyebek. Persze vannak ott felnőttek, de az mégsem ugyanaz, mint amikor az anyja meg az apja megoldja helyette vagy legalábbis segít neki megoldani...

Barnus meg élete első táborában volt a héten, ami nemcsak erről lesz emlékezetes, hanem arról is, hogy ez egy olyan úszótábor, amiben ő a hallójárat gyulladása miatt nem úszhat. Hétfőn nem is volt, de aztán úgy döntött, hogy ő így is bevállalja, mert ott vannak a legjobb barátai. Engem már az is meglepett, hogy igent mondott egy táborra, mert mostanában nagyon elutasító volt minden különóra és egyéb elfoglaltságok iránt, az meg még jobban meglepett, hogy ilyen hendikeppel is ment. Tök béna a tábor egyébként, keveset úsznak, ami nekünk most jó, de jövőre inkább másikat keresünk. Muszáj lesz, mert Barnus úszni-nem-tudása ellenére nagyon felbátorodott a vízben és megnyugtató lenne, ha kicsit vízbiztosabb lenne. Az óvónénikre panaszkodott, hogy szigorúak, az első nap után kicsit nehezen ment másnap, de szerencsére az óvónők csodával határos módon megkedvesedtek időközben, szóval ezzel már nincs gond...

Marci meg heti egy napot volt a fejlesztőtorna táborban, mondjuk nem mint teljes jogú táborozó, hanem mint a bébiszitterünk megoldása arra a dilemmára, hogy Marcira is vigyázzon és közben anyukáját (aki a tornát és a tábort tartja) se hagyja cserben. Mindenesetre Marci szerette a tábort, bár ezt nem ő mesélte el, mert azt még mindig nem tud, de mindháromszor vidám gyereket kaptam vissza:) És ő imádja a tornát, úgyhogy aktív tagja volt a tábornak, kivéve a kézműves szekciót... Evett és aludt a többiekkel, vigyáztak rá a nagy óvodások, ő meg szereti a nagyobbak társaságát és valahogy mindig kommunikálja azt is, hogy mit akar. Szerintem bölcsi-érett.

Hát így. Nőnek, önállósodnak, és ez szuper érzés egyfelől, nehéz elengedési feladat másfelől. És egyszerre érezni mindkettőt, de közben a gyerek felé csak a bátorítást mutatni, az meg egy újabb nehéz anyai (és apai) kihívás, egy a sok közül...

Jó, mondjuk az

kicsit kibillent, hogy Barnusnak hallójárat gyulladása van, amivel kábé mindent csinálhat, csak vízbe nem mehet és közben a héten úszótáborban lenne... Szuper reggeli program a kontroll a János kórházban (vasárnap és tegnap is hamar bejutottunk és kedves doktorokkal találkozott Barnus), utána, ha már úgyis ott voltunk, a két fiúval kipróbáltam a fogaskerekűt és reggeliztünk a Svábhegyen a Szamosban. Nem volt rossz, csak azt nem tudtam, hogy a cukrászda terasza az utca felé nyitott, úgyhogy az két db 5 éven alulival egy kicsit stresszes program. Az meg annyira vicces, hogy Barnus mennyire nem édesszájú, amikor terhes voltam vele, anyósom egyszer (többet nem próbálta:)) meg szeretett volna hívni egy másik Szamosban egy sütire, de egyszerűen egyiket se kívántam és csak egy kávét ittam, most meg Barnust beviszem a cukrászdába, és választ magának a sok süti közül egy pogácsát, és még az sem ingatja meg, hogy végig a fagyis pult előtt ülünk.

A képek sajna homályosak lettek, na meg Barnus mostanában nehezen fényképezhető normális fejjel...

Hárman háromféle

megküzdenivalóval küzdenek, én meg próbálok ebben mellettük állni. Többektől kaptam mostanában többféle visszajelzést magamról és róluk, most ezeket emésztem. Van köztük pozitív és negatív is. Múlt héten még borzasztóan letört voltam a dolog súlya alatt, aztán a hét elején megszállt valamiféle zen hangulat, alig ismerek magamra, azóta nem nagyon billent ki semmi (még a családi Siófok sem:)), remélem még kitart egy darabig ez az állapot, mert nagyon kellemes...