Kerek évforduló

Azt mondanám most, hogy az összes eddigi kerek szülinapom közül a legnehezebb: a lányom tizedik szülinapja. Jó, még nem töltöttem be a negyvenet, biztos az sem lesz egyszerű...

Mert az van, hogy egyrészt 10 éves lett, másrészt az elmúlt hetekben megszabadult minden játékától, amikre olyan nagyon vágyott és amiket eddig féltve őrzött. Most mindenre a lehető legnagyobb lelki nyugalommal rámondta, hogy neki ez nem kell és a szobája szinte kiürült... Mi maradt helyette? Könyvek, könyvek és amikor lehet, akkor valamilyen kütyü. Igazi kihívások jönnek... Harmadrészt még az is van, hogy megindultak a testi változások, szép fokozatosan, egyszerre több is... Úgyhogy most búcsúzunk a kislánykorától és ez nem megy könnyen. Már vagy fél éve kitaláltam, hogy szülinapjára fényképalbumot kap majd az első 10 évéről. Ehhez képest, a szülinapja előtt egy héttel, éjszakákon át fényképeket válogattunk és biztosak voltunk benne, hogy nem leszünk készen és még ajándék se volt és nem értettük, hogy miért van ez így, de aztán végül is megfejtettük. Mert búcsúzni kell és elengedni és ez nem megy könnyen, se nekem, se az apukájának. Mert sokszor eszembe jut, hogy lefektettük-e az alapokat, amire majd támaszkodhat? Megadtuk-e neki, amire szüksége van, hogy helyt álljon a serdülőkori viharokban? Bízhatunk-e benne, hogy ha el is távolodik tőlünk, ahogy az törvényszerű, visszatalál majd hozzánk egyszer új formában? Persze, van még addig néhány év, de már nem sok. 

Az utóbbi időben, az öccsei miatt, kevesebb figyelem jutott rá, és most kiderült, hogy nem annyira kiegyensúlyozott az iskolai élete és a kapcsolatai, mint gondoltuk. És ezt nem láttuk, mert nem mutatta. Észre kellett volna venni? Ez a nagy kérdés, ami hozza a többit. Jut neki elég figyelem? Most még vágyik rá, igényel minket, nem szabadna ezt elszalasztani. Amióta kiderültek a problémák, rengeteget mesél, mint akinél áttört egy gát. Most próbálunk vele úszni, amíg még engedi. A kérdéseinkre még úgyis csak sokára kapunk választ. Kis gyerek, kis gond... - mennyire utálom a közhelyeket. Ahogy öregszem, mégis egyre többről derül ki, hogy van benne valami. Most éppen ezzel a közhellyel barátkozom, itt, a "nagy gyerekség" kapujában...

Gyógyító beszélgetések

Annyira jó tud lenni beszélgetni valakivel, akinek a beszélgetés a szakmája - persze, tudom, jó pár körülménynek kell hozzá stimmelnie, de ha azok stimmelnek...

A legfontosabb tanulság az, hogy nekem jogom van depressziósnak lenni, hiába van rengeteg ellenérvem, hiába vagyok pszichológus, nem elhanyagolt önismerettel, három akart és egészséges gyerekkel, jó anyagi körülményekkel, jó párkapcsolattal, amiben az igényeim elfogadásra találnak... Nem segítek vele senkinek, ha az ellenérvekhez foggal-körömmel ragaszkodva nem vallom be még magamnak sem, hogy nem vagyok jól. És igen, ez a háromgyerekes életmód sokszor egy túlélőtúrára emlékeztet, amiben nincs lehetőség töltődni, párkapcsolatot ápolni, de még egy jó alvás is iszonyú luxusnak számít... és az a paradoxon, hogy közben sokszor azt érzem, nincs erőm és kedvem a gyerekekhez sem, mert a monoton napi rutin elviszi az energiám, és töltés nélkül az aksijaim lemerülnek...

Hogy a töltés megtalálható-e a munkában, ez is egy nagy kérdés bennem, de kezdem azt gondolni, hogy meg, ha már ennyi kerülőút és nehézség után még mindig azt gondolom, hogy ez az én munkám, akkor az azt jelenti, hogy ez nekem majd jó lesz... meglátjuk, hosszú még az út odáig, hogy erre a kérdésre válaszolni tudjak...

Persze rengeteg más téma is előkerül, a nehézségeim Barnussal, az épp megoldandó konfliktusaim Dorkával, a sok energiámat felemésztő mindennapok Marcival (amik mostanában sokkal jobbak, ha épp nem beteg), az unatkozás fontossága, a kérdés, hogy ki a felnőtt a családban és hogy ez egyáltalán miért kérdés, az anyaságom minőségének megkérdőjelezése, a bűntudatom szinte állandóan magas szintje... Ez a sok minden, ami összegyűlt és azzal fenyegetett, hogy betemet, kicsi adagokra bontva, jól átrágva egészen emészthetőnek, sőt nemegyszer finomnak bizonyul... Sok minden van még hátra, de haladok...

Hárman

Tesó ügyben (is) mindig van valami újdonság...  Az nem újdonság, hogy Dorka imádja Marcit és Marci imádja Dorkát. Marci Barnust is imádja, de Barnus érzelmei már messze nem ilyen egyértelműek... Igazából Marci születése óta nehéz Barnusnak, és ez erősebben vagy kevésbé erősen, újra meg újra előtérbe kerül. Miközben a nővérével is eléggé nehezen boldogul, ez mondjuk kölcsönös. Látjuk, hogy nehéz neki, látjuk, sőt érezzük nap mint nap, mennyire harcol a mi figyelmünkért, a nővére figyelméért és mindenből túl kevés jut neki. Igazán nehéz őt szeretni ebben a nagy harcolásában, sokszor minden megértésünk túl kevésnek bizonyul és estére már nem jut más, csak veszekedés, türelmetlenség és bűntudat. Muszáj lesz változtatnunk, ez megint az a pont, testvér ügyben már nem először. Most ez van épp folyamatban. 

Minap, fürdés közben beszélgetve, a témát boncolgattuk:

- Anya, miért szültétek Marcit a hasadból?
- Mert szerettünk volna még egy gyereket. Jobb lenne, ha nem lenne?
- Igen. Kidobhatnánk az ablakon…
- Mi nagyon szeretjük őt is, meg titeket is, senkit nem dobunk ki az ablakon.
- ... Jó, de miért nem lett inkább lány?

Majd nem sokkal később, amikor arról kérdeztük, szeretne-e jövő hétvégén a nagymamájánál aludni, gondolkodás nélkül vágta rá a választ: csakis akkor, ha Marci is ott alszik!

Nagytesónak lenni bonyolult, állapítottam meg anno, a második gyerekem születése után. De hogy mennyire bonyolult középsőnek lenni, arról még bőven van mit tanulnom…